Töredelmesen bevallom, hogy sosem voltam túl jó véleménnyel a magyar könnyűzenéről. Lehet, hogy emiatt hazafiatlannak fognak tartani, de akkor is. Valami mindig hiányzott a mi együtteseinkből, aminek részben talán politikai okai is lehettek, mert a totális ellenőrzés éveiben nálunk nem azokból a szabadon burjánzó gyökerekből nőtt ki a hatvanas, hetvenes évek zenéje, aminek a világ egyéb tájain a blues teremtett alapot. Nem vagyok zeneszakértő, ezt egy barátom után mondom, aki viszont topon van ebben a témában. Néhány évvel ezelőtt sörözés közben levezette, hogy minden, ami manapság nem komolyzene az szükségszerűen a bluesből nőtte ki magát. Jól felépített, logikus érvelés volt, megérte volna felvenni és egy az egyben elraktározni, de akkor ez valahogy nem tűnt fontosnak. Most már csak a végkövetkeztetésére emlékszem: a magyar könnyűzene mainstream vonulatában sosem volt jelen a blues. Mifelénk egyfajta átalakított szalonzene hódított, ami viszont a harmincas, negyvenes évek tánczenéjéből keletkezett, lásd a kultikussá lett táncdalfesztiválokat azokban az években, amikor nyugaton már a Rolling Stones valódi blues alapokon zörgött.
Mindez teljes egészében a szovjet megszállás hatása volt: ide nem gyűrűzött be a rock, legalább is nem olyan magától értetődő természetességgel, ahogy délebbre, a liberalizmus és a szabadság szocialista mintaországának számító Jugoszláviába. Ezt viszont tűpontosan és tapasztalatból tudom, mert onnét származom: a legújabb Led Zeppelin és Pink Floyd albumokat már a megjelenésük hetén megvásárolhattuk a Jugoton lemezboltjaiban, vagy ha nem ott, akkor a szabadkai Ócskapiacon a legújabb divat szerint készült, Triesztből származó Levi’s farmernadrágokkal együtt. A párt odalent délen is éberen ügyelt az elhajlásokra, de a zenével valahogy kivételt tett, vagy ami valószínűbb: a blues alapú zenével nem tudott mit kezdeni. Ennek folyományaként egymás után jöttek létre az olyan jugoszláv rockegyüttesek, amelyek a minőséget a tradícióval és az újítás szükségességével elegyítették. Hosszan lehetne sorolni a kultikus formációk neveit, de ezt azért nem teszem meg, mert ez az írás elsősorban magyarországi használatra készül, és itt ugye, nem sokat mond a Bijelo Dugme, a Riblja Corba, a Smak, az Idoli, a Prljavo Kazaliste vagy éppen a Parni Valjak neve. Nem túlzás, hogy százszámra lehetne sorjáztatni és emlegetni a nagy hatású, maguk után tartós nyomot hagyó bandákat, akik ugyan javarészt eltűntek az országgal együtt, de néhányan még ma is léteznek, sőt aktívan kiveszik részüket a posztjugoszláv zenei életből.
Számomra az egyik legkiemelkedőbb formáció a belgrádi Bajaga, amely az őt létrehozó Momčilo Bajagić zsenialitását és különleges énektudását egyesíti magas művészetté. A Bajaga a 80-as évek elején, az jugoszláv új hullám kibontakozásával egyidőben lépett színre és rögtön kitűnt a dallamos rockot a népzenei elemekkel, motívumokkal ötvöző, ugyanakkor a blues és a jazz gyökereit is magán viselő zeneszámaival. Egy magyarországi horvát barátom, aki Bajagić szövegeit az anyanyelv perspektívájából értelmezte, az ezredforduló környékén felhívta a figyelmemet, hogy a Bajaga szövegeket úgy kell felfogni, és értelmezni, ahogy a költészetet. Mindezt különleges zenei élmény teszi teljessé, amelyhez még Bajagić utánozhatatlanul mély baritonja is társul. Ez a hang világviszonylatban is páratlan és utánozhatatlan. Különösen a Ruski voz (Orosz vonat) című szerzeményben szembesülünk ezzel, mert ott Bajagić hangja olyan mélyre hatol, amelynél lejjebb már szinte nem is lehetséges.
A Bajaga lassan már negyven éve stabilan tartja a tőle megszokott színvonalat. Mindegyik albumuk hatalmas siker és szó szerint felüdülés az amerikanizálódott világtrendek zenei sivatagában, mert bár következetesen kitartanak a dallamos rock mellett, a kidolgozottság és a kísérletezés ennyi év után is fontos ismertetőjelük. Az együttes legnagyobb vívmánya mégis az, hogy Jugoszlávia széthullása után is humanisták maradtak, és nem vesznek tudomást a politikai alapon történő megosztottságról. Rájöttek arra is, hogy nem érdemes ragaszkodni az eladott lemezek ősi gyakorlatához, mert afelett eljárt az idő. Ehelyett koncerteznek, ahol és amikor csak lehet. A járvány előtt szó szerint folyamatosan úton voltak, hol Svédországban, hol Amerikában, hol Ausztráliában léptek fel és mindenütt telt ház előtt. Budapesten is többször szerepeltek, és ilyenkor nemcsak a helyi szerb meg horvát kisebbség látogatott el a koncertjükre, hanem rajongói karavánok indultak hozzánk az egész Balkánról. Mindemellett arról sem feledkeznek meg, hogy időnként új szerzeményekkel gazdagítsák amúgy sem szegényes repertoárjukat. Nemrég, szinte a járvány előtti hónapokban látott napvilágot egy különösen jól sikerült albumuk (U Sali lom), most pedig a karantén ideje alatt összehoztak egy újat, amit rögtön föl is töltöttek a netre. Az Ovaj svet se menja (Ez a világ változik) kicsit szomorkásabb, nosztalgikusabb, mint az előzőek voltak, de csupa fülbemászó dallam, vastag és tartós költészetbe burkolva, ahogy a Bajagától azt megszokhattuk.
Számomra az is különleges adalék velük kapcsolatban, hogy 1975-ben néhány hétig együtt voltam katona Travnikban a formáció basszusgitárosával, Miroslav Cvetkovićal, és mert az ágyunk egymás mellett volt a spavaonában, takarodó előtt gyakran beszélgettünk. Két hétig tartott ez az epizód, aztán ő leszerelt, én pedig ottmaradtam a Vlasić hegy tövében még vagy fél évig. Mindez természetesen csak egy apróság, és lehet, hogy csupán nekem érdekes, nem úgy, mint a Bajaga zenéje, amellyel akár most, rögtön próbát is tehetnek, ezen a linken.
