Lujzika nagynénénk olyan istentelenül babonás, hogy szinte lehetetlen egy fedél alatt lakni vele. A múltkor például az a gyanúja támadt, hogy nem zárta be maga mögött az ajtót, de nem fordult vissza, mert attól félt, nem lesz szerencséje. Mire hazaértünk, kirámolták az egész lakást. Ekkor döntött úgy a családi konzílium, hogy a nagynénénket egyszer s mindenkorra ki kell gyógyítani ebből a betegségből.
A helyzetet megnehezítette, hogy az előítéltekre nincs semmilyen orvosság, sőt a babonás ember szemszögéből mi vagyunk a betegek. Emlékszem például arra az esetre, amikor anya véletlenül kinyitotta az esernyőt az előszobában. Lujzika néni ettől olyan hisztérikus rohamot kapott, hogy ki kellett hívni hozzá a mentőt. Amikor lecsillapodott, azt mondta: a házban kinyitott ernyő halált jelent. Egy hónapig leste, hogy ki fog közülünk meghalni, és szinte megkönnyebbülés volt neki, amikor a fölöttünk lakó bácsi végül infarktust kapott.
Ilyen előzmények után valóságos összeesküvést kellett szőnünk a nagynénénk ellen. Délutánonként mindig a kerületi nyugdíjasklubban pletykálgatott, ekkor nyugodtan konspirálhattunk. Anyám azt mondta, komoly, tudományos bizonyítékokat kéne az orra alá dörgölni, de az öcsém hallani sem akart erről.
– Ez már krónikus eset, itt nem segít más, csak a sokkterápia – mondta mosolyogva.
Anya fölhangosította a rádiót, hogy az esetlegesen hallgatózó szomszédokat összezavarja, az öcsém meg belekezdett ördögi tervének ismertetésébe:
– Ha megfigyeltétek – suttogta –, mindig akkor rémül meg a legjobban, ha valamilyen halálesetre utaló jelet talál.
– Való igaz – bólogatott anya.
– Hát akkor támadjuk meg ezen a ponton! – csapott az asztalra az öcsém. – Rémisszük halálra, és mert ugyebár nem fog meghalni, rájön, hogy ostobaság minden babona.
– Nyissam ki megint az esernyőt? – tűnődött anya.
– Dehogyis! Arra már immunissá vált. Van egy sokkal jobb ötletem – mondta az öcskös, és mindenki legnagyobb döbbenetére elővett a táskájából egy ezüsthalat.
– Hát ez meg mi a csoda? – csapta össze a kezét anya. – Egy csodalámpa?
– Nem egészen – nevetett az öcsém. – Ez csak egy sószóró. A spórolt pénzemből vettem. Amikor megláttam a kirakatban, rögtön arra gondoltam, ez meg fogja gyógyítani az öreglányt.
– Na, de mégis, hogy képzeled? Beleteszed az akváriumába? – kérdezte anya.
– A dolog végtelenül egyszerű – mondta az öcsém. – A jövő héten esedékes születésnapján neki fogjuk ajándékozni ezt a halacskát. Biztosan meglepődik, és nem akarja majd elhinni, hogy ez a szépség csak egy sószóró. Kénytelenek leszünk demonstrálni a dolgot: a halacskát megtöltjük sóval, és…
Hirtelen elhallgatott.
– És? – hajolt közelebb anya.
– Véletlenül fel fogjuk dönteni.
Értetlenkedve néztünk össze anyával.
– Úgy beszélsz erről az akcióról, mintha egy fontos tudományos kísérlet lenne – mondtam ingerülten. – Feldöntjük a halacskát, na és?
– Hát nem érted? A feldöntött sótartó halált jelent! – kiáltotta az öcsém, mit sem törődve a szomszédokkal.
– Értem – bólogattam minden meggyőződés nélkül. – De mi lesz, ha infarktust kap?
– Ugyan már! – legyintett az öcskös. – Előbb kapok én infarktust, pláne, ha még egyszer kirámolják miatta a lakást.
Ennyiben maradtunk. A halacskát gondosan becsomagoltuk, és eldugtuk a ruhásszekrény legmélyére. Énbennem maradt egy kis drukk, mert mi lesz, ha megismétlődik az esernyőnyitásos történet, és rohamkocsit kell hívni? Egy pillanatig meggondolatlannak és felelőtlennek éreztem magam, de csak egy pillanatig.
Az a bizonyos születésnapi ebéd a szokásos koreográfia szerint zajlott. Tyúklevest ettünk, metélt tésztával, mint mindig. Ez volt Lujzika néni kedvenc csemegéje, és az egyetlen étel, amelyhez nem társított semmiféle babonát. A terítés az én felelősségem volt, de most, a szokásos eszcájg mellett egy kis papírdobozt is fölhelyeztem az asztalra.
A nagynénénk ekkor összeráncolta a szemöldökét és azt mondta:
– Evés előtt ajándékot osztani civakodást jelent – de aztán mégiscsak elvette és kibontotta a dobozkát. Az ezüsthalacska valósággal fölszikrázott a kezében, és ettől még inkább olyan lett, mint egy drága ékszer, vagy inkább egy szerencsehozó talizmán. Ő is valami is ilyesmire gondolhatott, mert mosolyogva húzta végig a mutatóujját az ezüsthal hátuszonyán. Talán még a babonáiról is megfeledkezett egy pillanatra.
– Ez valami csodálatos – mondta átszellemülten. – Még sosem láttam ilyen szépet.
– Pedig csak egy sószóró – mondta ekkor az öcsém, a lehető legközömbösebben. – Gondoltuk örülni fogsz neki.
– Sószóró? – nézett ránk Lujzika néni csodálkozva. – Halacska formájú sószóró?
– Akarod, hogy kipróbáljam? – nyúlt a halért az öcskös.
Elérkezett a nagy pillanat. A világ minden mozgalmassága, a földgolyót átható elképzelhetetlen változatosság abba az egyetlen mozdulatba sűrűsödött, amellyel az öcsém elvette, majd feldöntötte a sótartót.
Dermedten néztünk a kiszóródó fehér szemcsékre, majd a nagynénénkre. Azt hittük, elsápad, a homlokán pedig gyöngyözni kezd a verejték, de nem: Lujzika néni egy gépies mozdulattal visszaállította a sószórót, utána pedig szórakozottan belekavart a levesébe.
– De hát… az előbb… kidőlt a sótartó – tátogott az öcsém. Szakasztott olyan volt az ábrázata, mint a halacskáé. – Mintha… mintha azt mondogattad volna… ez halált jelent.
– Azt bizony – bólogatott a nagynénénk föl sem nézve a tányérjából –, de ez egy halacska, és egy halat ugyebár nem lehet feldönteni. A vízben úszva tökéletesen mindegy neki, hogy merre van a fent és merre a lent.
Drága jó Lujzika nénénk ezzel be is fejezte a hal földöntéséről tartott kiselőadását, és figyelmét teljes egészében a tyúkhúslevesre irányította. Mi hárman nem tudtunk megszólalni sem, de őt ez a tény egy cseppet sem érdekelte. A halacskás sószórót azóta szinte mindennap használja, és ha lehet, még jobban, még makacsabbul ragaszkodik a babonáihoz.