Az illusztráció MI-vel készült.

Azt akarod mondani?

2024.01.09.
Olvasták: 291

Kállay Kotász Zoltán L.É.L.E.K. című kötetéről.

 

Amikor még csak fél füllel hallottam, hogy Kállay Kotász Zoli most épp egy öreg zsidóember gondolatait veti papírra, aki bizonyos értelemben író volt ugyan, de soha egy szót sem írt, csak mesélt, baráti gesztusnak véltem a vállalkozást. Az öreg meghalt, és Zoli – gondoltam én – bizonyára nem akarta veszni hagyni a történeteit. A dolog akkor kezdett gyanússá válni, amikor azt is megtudtam, hogy már évek óta tart a lejegyzés. Emlékezetből bekopogni a számítógépbe néhány sztorit nem tart évekig.

Amikor elolvashattam az elkészült írást, gyanúm beigazolódott: nem lejegyzett történeteket tartottam a kezemben, hanem egy regényt. Az itt Orákulumnak nevezett hajdani mesélő ugyan most is egyes szám első személyben beszél, de a szájából KKZ szól. A saját stílusában, a saját szövegritmusában, a saját, jól felismerhető gondolat-kanyaraival kelti életre az öreg történeteit. De amikor másodszor is elolvastam a regényt, ráeszméltem, hogy ennél sokkal többről van szó: Zoli a saját történetét meséli! Teljes azonosulás. De miként lehetséges ez, hiszen írónk sem nem öreg, sem nem zsidó, nem élte át a bombázást, a lágert, nem vett részt a kékcédulás választásban, és így tovább? Első pillantásra még kevésbé értettem ezt az urunk színeváltozását, mint azt, hogy miért tart évekig néhány történet lejegyzése.

Azután egyszer csak bevillant egy korábbi beszélgetésünk, amikor Zoli egy szeretett macskájának halála kapcsán azt mondta, hogy a macska igazából nem is halt meg, mert minden macska-lélek egy nagy egész része. Ez valami buddhista elképzelés (én nem értek hozzá, ő igen), azt hiszem, eredetileg csak emberekre vonatkoztatva, hogy tudniillik individuális én nem létezik, csupán – már modern megfogalmazásban – egy szubtilis tudatfolyam. Akkor puszta önvigasztalásnak könyveltem el a megjegyzését, amely azonban a L.É.L.E.K. tükrében egyszerre új megvilágítást kapott, és maga a tükör, a regény, kézzelfogható tanúságtétellé változott ennek az elgondolásnak a hitelessége mellett.

Nincsen út lélektől lélekig, amint Tóth Árpád panaszolta – mert minek út, ha nincs távolság? Bárki szabadon kószálhat ebben a nagy, közös lélekben, tudhatja egy vadidegen nőről, hogy álmában lefejezték, előbb álmodhat a tárnában rekedt bányászokról, mint ahogy a tévében hírt adnak róluk, tudhatja, hogy a szerelme meghalt, mielőtt az értesítést megkapta volna.

„Azt akarod mondani, hogy egy papagájban, Adolf Hitlerben és bennem ugyanaz a lélek lakik?” – kérdezte Orákulum.

Igen, azt hiszem, ezt akarta mondani.

 

 

Kamocsay Ildikó

Az ELTE bölcsészkarán diplomázott, utána egy ideig kulturális újságíró, majd szabadúszó író és műfordító. Esszéinek többsége az Élet és Irodalomban jelent meg. Franciából fordít, közel félszáz műfordításkötetét zömmel az Európa, Jelenkor és Gondolat Kiadó jelentette meg. Aktív állatvédő, a Noé bárkája állatvédelmi alapítvány kurátora.