CipurkaKállay Kotász Zoltán „Poroló” című verseskötetének áttekintése közben több tematikát és motívumot is felfedezhetünk, amelyek a szerző személyes élményeit, történelmi események reflexióját, valamint a mindennapok és az emberi kapcsolatok apró mozzanatait örökítik meg. A versekben megjelenik a múlt és a jelen párbeszéde, a generációk közötti kapcsolatok, valamint a történelmi és társadalmi változások hatása az egyénre.
Az alábbiakban kilenc kérdést fogalmaztam meg a szerző számára, amelyek segíthetnek mélyebben megérteni a kötet tartalmát és a mögöttes gondolatokat:
Milyen személyes tapasztalatok inspirálták a „Poroló” verseskötet megírását?
Gyerekkori élmények és gyerekkorban hallott történetek. Ezekből a történetekből nem akartam verseskötetet, meg se akartam írni, egyiket se, de egy idő után, 45 éves korom körül észrevettem, hogy kopásnak indult a memóriám, és elkezdtem a saját magam számára lejegyzetelni az emlékeket. No most, amikor már ott kanyargott előttem egy szöveg a papíron, kényszerem támadt, hogy formálgassam… Muszáj, mert ezt csinálom lassan ötven éve, tehát erre perdülök rá öntudatlanul is. Az egyik első írás, amit ebből az anyagból kiadtam a kezeim közül, éppen itt jelent meg, az Irodalmi Életen (Nokedli).
Hogyan határozza meg az identitást, a családot és a hagyományt a kötetben?
Ennek nagyon sok vetülete van, és csak párat emelnék ki… Ami talán a legszembeszökőbb, bár kimondatlan és beismeretlen kategorizálásként munkált, viszont a furcsaságára, abszurditására már gyerekkoromban felfigyeltem (’70-es évek vége, ’80-as évek eleje), hogy vagyunk „mi”, és vannak „ők”. Ezek homályos, képlékeny halmazok, a minősítés viszont, amit hordoznak, egyértelmű: mi okosak vagyunk, ők hülyék. Mi tudjuk, ők tévednek. Mi jók vagyunk, ők rosszindulatúak. Ez az alap. Az identitás is elég összetett, mert persze magyarok vagyunk (ezt nem szabad túl gyakran hangsúlyozni!), de világpolgárok is, egy „fejlett, haladó, szocialista” társadalom tagjai, és közben rabok (akik még az országhatárt se léphetik át szabadon). A materializmus felsőbbrendűségét ecsetelgetjük, aztán Istenhez imádkozunk. Minden el van baltázva, de örüljünk, mert tulajdonképpen lehetne rosszabb is.
Egy idealisztikus, jobb társadalmat építenénk, de ugye (psszt!, ezt csak halkan!) az a régi, „maszek világ” jobb volt! Visszasírjuk, és kicsiben próbáljuk vissza is csinálni… Döbbenten nézem mostanság az 1960-as években készült magyar filmeket – ezek többszörösen cenzúrázott, fazonigazított stábmunkák –, hogy milyen leplezetlen nosztalgiával idézik meg az 1930-as évek kispolgári világát. Annak minden kellékével, gesztusrendszerével, értékrendjével! Miközben a hivatalos irányvonal és propaganda szerint a Horthy-korszak egy mételyezett, torz, igazságtalan világ volt. Iskolai ünnepségen: farmernadrág és vörös úttörőnyakkendő, együtt. Eleinte szóltak, hogy farmernadrágban ne, aztán hagyták a fenébe az egészet… Ez a kétkulacsosság, a felszíni kollaboráció és közben a vakvágány elismerése, ezt nevezném az egész társadalmat átitató, identifikáló jellemzőnek. „Kinn is vagyok, benn is vagyok, jaj, de nagyon ügyes vagyok…!”
A család határainak kijelölésében, ezt felnőttként látom, támadt némi huzavona nálunk a 60-as, 70-es években. Apám azt szerette volna, ha a család: papa, mama, gyerekek. Slussz. Anyám afelé hajlott, hogy vonjuk kissé tágabbra a kört, nagyszülőkig. Nyilván, hogy ne szakadjon minden a vállára, legyen, ha kell, segítség! Apám ’68-ban kinézett egy üres telket a XII. kerületben, a Martinovics-hegyen (ma Kissvábhegy), és itt kezdett el másokkal összefogva társasházat építeni. Felbumlizott a belvárosból a hegy tetejére, és azt mondta magában, „Na, ide az anyós nem fog utánunk mászni!” Tévedett.
Nem csak nagymamám, de más rokonok is jelen voltak gyerekkoromban. Ki fizikailag, ki csak mint „szereplő”, sztorikon keresztül. A család kiterjedése aszerint is változott, hogy épp kikkel találkoztunk, kik felé kellett megfelelni. Ha egy ítélkezőbb közegbe kerültünk, akkor a kényes figurákat mellőztük. Tivadar bácsi, nagymama második férje, tehát tulajdonképpen a mostohanagyapánk visszaeső botránykeltő volt, extrém, és ezért szégyellnivaló családtag (kifelé, a közösség felé, mert persze magunk között élvezzük a társaságát!). Tivadar hálás téma, szinte már életében irodalmi figurává gyúrta magát, ezért róla könnyű hatásosan írni. Írok is, amennyit csak lehet. Dédanyám bátyjai, Józsi, Jenő és Lajcsi szélhámosok voltak, ritkán kerültek szóba, még otthon sem, mert az, hogy valaki öntudatvesztésig leissza magát, vagy hogy szerencsejátékban csalni próbál, lebukik és bekasztlizzák, nem példaadó. A Józsi-féle banda, áttételesen, mégis kísértett nálunk, mert nagymamám gyerekkorában szerette a nagybátyjait, ők is szerették a kis Rózsikát, és nagyi az összes disznó viccet, amit tőlük tanult, időnként felénk is elsütötte. Józsiékról is szeretnék majd írni, de nincs könnyű dolgom, mert morzsákból kell építkeznem.
Szó volt identitásról és családról… Még valamit idekívánkozik, a világfelfogás. Nagyon hálás vagyok – utólag – a szüleimnek és az összes felnőttnek, akik gyerekkoromban körbevettek, mert semmilyen nézetrendszert nem kényszerítettek rám, hanem egyszerűen hagyták, hogy afelé tájékozódjam, amerre akarok, azt valljam, amit akarok.
Milyen szerepet játszanak a történelmi események és a társadalmi változások a versekben?
A történelem egy kisgyerek számára eleinte úgy jelenik meg, mint „amikor még nem voltam”. A szülők, nagyszülők elbeszélései régebbi időkről mind-mind történelem, és csak később válik, talán kamaszkor tájékán, világossá, hogy egy ember számára az átélt életesemények folyamatos érzelmi hatással jelenidőben lebegnek. Aki átélte a második világháborút, annak a 2000-es években is ez jelenvaló, mai életét meghatározó esemény.
Ezekben az írásokban többnyire a történelmi tragédiák árnyéka, utóhatása és interpretációja jelenik meg. Hogyan lehet feldolgozni a feldolgozhatatlant? Úgy, hogy még csak említeni sem lehet (pl. Trianont, ’56-ot), sehogy. Egy nagy lelki szőnyeg alatt pálladozik minden odasöpört szörnyűség… A XX. század a szőnyeg százada volt. Nem véletlenül adtam a Poroló címet a kötetnek.
A történelmi meghatározottság és az identitás zavarosságára visszatérve még példaként elmondom – ezt nem írtam eddig meg, de tervezem, hogy a kötet egy bővített változatába bekerül –, hogy édesanyám a rendszerváltozás után is következetesen marxistának vallotta magát, miközben, ezt fontos hangsúlyozni, soha nem volt párttag. Azt gondolta, hogy a kapitalizmus, ahol ember az embernek farkasa, rossz társadalmi berendezkedés, és őrült nagy hiba, hogy ebbe csúszunk vissza. Marxista volt, de persze istenhívő is, vagyis inkább úgy mondanám, hogy spirituális beállítottságú, és szabadgondolkodó és internacionalista. Szóval az én marxista anyukám valamikor a ’90-es évek elején az kérdezte tőlem: „Zoli, mit gondolsz, vissza fogjuk kapni valaha Erdélyt?” Őszintén kérdezte, és én kénytelen voltam őszintén, a legjobb meggyőződésem szerint válaszolni: „Nem, szerintem nem kapjuk vissza soha.” És láttam, hogy könny szökik a szemébe.
Az ember irtózhat mindenféle erőszaktól – ilyen volt édesanyám is –, és közben tombolhat benne olyan fokú igazságvágy, amely, ha közvetve is, utat nyithat erőszaknak. Ilyen és hasonló ellentmondások megragadására törekedtem, amikor írtam.
Milyen módon befolyásolja a generációk közötti párbeszéd a kötet hangvételét és üzenetét?
Ez meghatározó, mert a szófordulatokon, a verbális minősítéseken keresztül próbálom bemutatni a korszakot.
Magam is csomó olyan kifejezést, „bemondást” használok, amit gyerekkoromban apámtól, nagymamámtól vagy másoktól hallottam. A feleségem hívta fel rá a figyelmemet, én észre se vettem, hogy milyen gyakran kezdem úgy a mondataimat, „Kérlek szépen…” Ezek felvezető-szavak, mert a tényleges jelentésüktől függetlenedve bevezetik csupán a mondandót… Apámtól vettem át, ő használja mindig… Ő pedig kitől? Lehet, hogy ezeregyszáz évvel ezelőtt valaki így szólt, amikor visszalátogatott Etelközbe: „Kérlek szépen, innen nyugatra, egy ugrásnyira találtunk egy nagyon jó kis új szállásterületet… Kérlek szépen, ajánlom figyelmetekbe!”
Ezek a bevett szófordulatok meghittséget szőnek körénk, otthonossá teszik a beszélgetést, sőt, tulajdonképpen egyfajta mesemondás-hangulatot teremtenek, és mivel közben a valós életünkről folyik a szó, indirekt módon azt üzenik, hogy a valóság csak egy mese. Kezeld úgy, mint mesét.
Melyik vers számít a leginkább személyesnek az Ön számára, és miért?
Az Átléptetések, ami talán a legkevésbé versszerű vers a kötetben, nem véletlenül. Nem tudtam másképp, csak teljesen naturalisztikusan és tényszerűen elmondani az élményt – egy macskatámadásban megsérült haldokló rigó kivégzéséről van szó –, mert érzelmileg annyira felforgatott, és még most is hatással van rám, hogy bármilyen elemelését, cizellálását hamisításnak éreztem volna. Ez az írás, értelmezésem szerint, egy alapkérdést bolygat, azt, hogy miről van jogunk dönteni. Milyen következményekkel jár, hogy egyszerre vagyunk szellemi lények és biológikumok, és a természet világában, miközben szerves részei vagyunk, más lények, növények és állatok sorsáról rendelkezhetünk. Köztes lények vagyunk, mert dönthetünk, de elviselnünk is kell… Döntéseket? Törvényeket? Egymást? Még azt se látjuk tisztán, hogy honnan jön, amit el kell viselnünk… Az biztos, hogy a legtöbb emberi szenvedés abból adódik, hogy felelőtlenül döntünk, aztán háborgunk, amikor következményt vagy egyenesen ítéletet kell elhordoznunk, aminek okát-jogát se látjuk.
Ennek az élményemnek is a hatására lettem állatvédő, és tíz éven át vegetáriánus is voltam, és mind a mai napig lehetőleg mérséklem a húsfogyasztásomat.
Hogyan ötvözi a költészeti formák és stílusok sokféleségét a kötet egységének megteremtésében?
A kötetbe szinte kivétel nélkül szabadversek kerültek (a kevés kivételekből példa: A győztes láb, Pözsó, Cikkanás), amelyeket bár néhol a ritmizáltság, belső rímek és alliterációk a líra felé sodornak, mégis cselekményközpontúak, ezért közelebb állnak a novellához. „Versnovellák”, „mininovellák”, „ritmikus prózák”, ezeket a meghatározásokat hallottam eddig az olvasóimtól. Formák és stílusok sokféleségéről itt nem lehet beszélni, vannak hangulat-központúbb, metaforikusabb darabok, ezek szerintem azok, amelyek a személyes élményből áthajolnak egy egyetemesebb, tipizált korrajzba, és vannak teljesen prózaiak (pl., az Átléptetések, Szökés), amelyeknél talán csak a zaklatott előadásmód indokolja, hogy versszerű sorokba lettek tördelve.
Ami még összefogja az írásokat, az szerintem a nosztalgia, a megbocsátás és az irónia keveréke; ezzel az érzelemhalmazzal tudtam kezelni, átértelmezni és szerethetővé tenni az emlékeimet.
Mi a legnagyobb kihívás és öröm a versek írása során?
A legnagyobb kihívás, hogy mélybe temetett feldolgozatlan emlékek is előbolydulhatnak, és sokkolhatnak. A testvérem, Rita mondta, hogy benne is emlékeket kavartak fel a verseim, és ez feladatot adott… Tulajdonképpen, jobban belegondolva, ez is egy óriási előny, ha testvéred vagy testvéreid vannak, és nem egyedüli gyerekként nőttél fel, mert felnőttként is át tudjátok beszélni a dolgokat, és kölcsönösen kiegészíthetitek egymás emlékeit és értelmezési lehetőségeket kínálhattok egymásnak. Olyan, mintha ugyanazt a történetet egy másik rendező és operatőr munkájának a szemszögéből is megnézhetnéd.
A legnagyobb öröm, azon túl persze, hogy alkotni mindig öröm, ha valamit megértesz. Rájössz például, hogy egy felnőtt, rokonod, anyád, apád miért cselekedett úgy, ahogy. Ez óriási lelki felszabadulással járhat. Végső soron az emlékek megírása mindig egyfajta pszichoterápia. Arra kell csupán vigyázni – mert ez nagyon csábító –, hogy ne gondoljuk úgy, dokumentálunk. Nem, szubjektív olvasatot adunk, ami esetleg szépirodalmi értékké is válhat.
Hogyan viszonyul a kötet a kortárs magyar költészethez és annak hagyományaihoz?
Ezt nem nekem, a szerzőnek kell felfejtenem, de úgy gondolom, hogy egyfelől a kortárs költészet fragmentáltságához képest nagyon is hagyománytisztelőek az írásaim, másfelől ez a „versnovella” nem újdonság, például Petri is írt ilyeneket, sőt, a nyugatosok is.
Milyen üzenetet szeretne átadni az olvasóknak a „Poroló” versesköteten keresztül?
Az üzenet talán az, hogy csináljunk mozit az életünkből. Legyünk nézők, megfigyelők, és még talán az sem baj, ha a saját filmünk rajongói vagyunk, és sokszor újranézzük, és azonosulunk a főszereplővel, de mindig keressük az apró részleteket, amelyek korábban elkerülték a figyelmünket. Az apró részlet csak azért apró, mert addig nem figyeltünk fel rá… Ami mellékesnek tűnik, ugyanolyan fontos, mint ami nagy porral és morajjal robban.
