Napok óta tudjuk, hogy hamarosan „pokoli széllel és mínusz 23 fokkal csap le a sarkvidéki hideg”, aminek egyenes ágú következményeként „brutális hidegbetöréssel tér vissza a zord tél”. Így kelti a pánikot a média, mert ebben a mai világban már nem elég azt mondani, hogy sarkvidéki hidegfront közeledik felénk, ezt a kutya sem ugatná meg.
Viszonylag sokan származunk abból a régi, békebeli világból, amelyben a december elejétől február végéig terjedő időszakban a hideg és a hó nem volt rendkívülinek mondható. Egy szavunk sem lenne, ha heteken keresztül szorongatnának bennünket a mínuszok, vagy ha nem győznénk ellapátolni a havat a járdáról, de az utóbbi időben valahogy elszoktunk ettől. A tél valósága átadta helyét annak az alternatív médiavalóságnak, amelynek minden eleme mesterséges és álságos. Az információ önálló entitássá magasztosulásával megszűnt körülöttünk az évszázadokon keresztül állandósult rend, és az a hierarchia, ami az ok, okozat felépítményéből jött létre.
A politikában ez a metamorfózis minden további nélkül elfogadható, de amióta a természet is kiszámíthatatlanná vált, képtelenek vagyunk tájékozódni. A meteorológia ma már csak fikció. Elképesztő, hogy miközben az Amazon hajszálpontosan meg tudja mondani, hogy Amerikából mikor érkezik az ajtónk elé a csomag, a tudomány mai állása képtelen előjelezni az egy hét múlva esedékes időjárást. Megeshet, hogy mire a hidegfront ideér, csak egy légáram lesz belőle, de az is benne van a pakliban, hogy méteres hóval teríti be az utcákat. Nincs a világnak olyan része, ahol ne bukkanna föl az időjárásban tapasztalható irracionalitás: Madrid utcáit és Jeruzsálemet betakarja a hó, miközben északon, vagy éppenséggel itt, nálunk, Közép-Európában januárban is tavasz van.
A változások drámaiak, és ezt a média gyakorlott aranybányászként aknázza ki. Mintha az lenne a nagy, globális világcél, hogy ne bízzunk semmiben, ami a régi időkben még evidenciának számított. A műholdkorszak előtt, ha egy front elindult valahonnét az Ural környékéről, az a Vörös Hadsereg példáját követve letarolta fél Európát. Ma viszont a gargantuális vihar sokszor nem érkezik meg, vagy megérkezik, de csak szórakoztat bennünket. Ám ez még mindig jobb, mintha nem számítanánk cudar időre, de az beköszöntene, és pontosan ez az, amire rájátszik a média: folyamatosan ijesztget bennünket, amivel persze az egész ügymenet devalválódik, mert bár félni és rettegni minden helyzetben képesek vagyunk, egy idő után megunjuk a szinten tartást. Így jártunk a vírussal is, és így járunk a reklámokkal, amelyek szintén a frászfaktort növelik bennünk: ha nem vesszük meg ezt vagy azt a sampont, korpás lesz a hajunk, ó, jaj! Olyan ez, mint amikor a háború elején az első, távoli aknarobbanás hangjától összetojja magát a nép, de amikor a helyzet komolyra fordul, már a tüzérségi zárótűzben is közömbös marad.
A média néhány ezer kattintás kedvéért elveszi tőlünk az informatív valóságot és ad helyette egy lidércnyomásosat, amiben képtelenség tájékozódni. Mintha egy számítógépes játékot játszanánk, ami a katasztrófafilmek túlzó, álságos szcenikája szerint képezi le a valóságot. Pihenni, erőt gyűjteni nincs idő, mert a láthatatlan ellenség folyamatosan támat. Kúszunk, mászunk ezeken a rémhírekből, szándékosan eltorzított információkból épült akadálypályákon, és amikor látni véljük a kijáratot, kiderül, hogy kezdődik minden elölről. Most például az a pálya, hogy „Szélviharral jön a drasztikus hidegbetörés csütörtökön”, ami után esetleg az „őrjöngő tél markában” fog következni. De ezt már csak én mondom.
