Bárhonnét is nézzük, egyre inkább metsző élességgel rajzolódik ki előttünk a kép, hogy télvíz idejében járunk, amikor a régi hagyományok szerint küszöbön áll a disznótor. A régi, falusi beidegződés szerint ez az esemény tölti meg értelemmel az egész évben kifejtett intenzív disznóhizlalást, és ez még akkor is így van, ha néhányan állatvédelmi, vagy egyéb ok miatt sajnálni vélik az ölésre szánt áldozatot. Most tekintsünk el a vegetáriánusok intuitív kolbász- és hurkaellenességéről, és merüljünk el abban az izgalmas gondolatban, hogy elviekben az irodalom moslékával táplált nem valóságos hízóból is készülhet emberi fogyasztásra alkalmas élelmiszer. A disznótor kérlelhetetlen realizmusának ez ugyan cövek mereven ellentmond, ám a maga kívánatosságában azt a folyamatot idézi, amikor egy kósza írói ötletből – annak hosszas és türelmes hizlalgatása után – megszületik a nagyregény.
Mindez abba az irányba fordította a Nagy Hadronütköztető Irodalmi Részlegének kutatóit, hogy vizsgálják meg a disznótor irodalmi úton történő kibontakoztatásának és véghezvitelének elméleti és gyakorlati megvalósítását. Tévedés volna ezt azzal a számtalanul sok próbálkozással rokonítani, amikor különféle beállítottságú írók és költők a disznóvágás naturális ábrázolását mint ürügyet használták fel az alkotás folyamatához. Ebben a konkrét esetben nincs szó élő jószágról, csak egy jószágmodellről, amely laboratóriumi körülmények között, pusztán lehetőségként létezik. Ezt az imaginárius módon röfögő lényt kell az irodalom böllérszerszámaival darabokra szelni, s mint ízzel, illattal rendelkező konkrét étkeket újjáteremteni.
A feladat egyáltalán nem könnyű. Tudósaink addig a szintig már eljutottak, hogy egy nem létező disznót létezőként gondoznak – ezen a ponton kapcsolódik be az irodalmi disznóvágásba a kvantummechanika, valamint Schrödinger mindenütt ott kotnyeleskedő macskája –, ám az irodalmi vágás már egy következő szint, nem beszélve az utána következő ugyancsak színtisztán irodalmi jellegű kolbász, töpörtyű és hasa alja szalonna gyártásról. Korábban arról már részletesen is beszámolt a média, hogy orosz tudósok nemrég egészen töpörtyűszerű valamit állítottak elő egy nagyobb adag fikcióból, ám a kolbász és a májas hurka egyelőre nekik is csak álom.
Persze sokan vannak, akik a maguk bigott módján erre az egészre azt mondják: miért kell kínlódni azzal, hogy a fantáziával kövérre hizlalt disznóból, valódi vágás útján fogyasztható élelmiszereket képezzünk, amikor a valóságos ólakban garmadával röfögnek ezen a büdös és szőrös jószágok? Talán mondani sem kell, hogy ez az okoskodás szűk látókörre és csökött ízlésvilágra utal. Már az irodalom szárnyalása előtti időkben is azt mondogatták az őseink, hogy több nap van, mint kolbász, és azóta a napok száma csak szaporodott. Ha a kísérleteink sikerrel járnak, és bebizonyítjuk, hogy a disznóvágásban megvalósítható az irodalom és a hétköznapi élet kapcsolata, egyszer s mindenkorra megoldódik az emberiséget gyötrő táplálékhiány gondja.
A tervek azt az idilli állapotot célozzák meg, amikor az emberek ezekben a télvizes napokban már nem az ólaknál gyülekeznek, hogy némi pálinkaanyag elfogyasztása után, a böllér instrukcióit követve ledöntsenek a lábairól egy izmos hízókolosszust, hanem az írószobák ajtajában, virtuális ölőkésekkel a kezükben. Reményeink szerint a nem túl távoli jövőben az írók szakmányban, megrendelésre fogják írni a fiktív disznókat, amelyek közül a vevő ugyanúgy fog válogatni, ahogy jelenleg a karácsonyfák közül, majd egy másik író szolgáltatásait igénybe véve, a témajószágot disznóvágássá kibontva, asztalon tálalható és jó étvággyal elfogyasztható étkekké változtathassa át.
Egyelőre még a kísérletek molekuláris szakaszában járunk, de a jelek több mint biztatóak. Néhány napja például sikerült egy valódi disznósörte leírását kézzel foghatóvá alakítani, ami ugyan eléggé messze áll a füstölt oldalastól, de ami késik, az nem múlik. Az első irodalmi disznó megalkotása már tényleg csak idő, pénz és akarat kérdése.
