Olyan sok (jogos) kritika éri magazinunkat azok részéről, akik a magyar helyesírás terén hasonló jártassággal rendelkeznek, mint amilyennel Bőrharisnya bírt a kanadai vadonban, hogy kénytelenek vagyunk tudományos magyarázatot adni a jelenségre. Erre a feladatra nem is találtunk volna megfelelőbb manust az irodalomfizika útjain meglehetős magabiztossággal közlekedő Eblegor von Trottle professzornál, akiről olvasóink biztosan tudják, hogy a Nagy Hadron Ütköztető Irodalmi Részlegének vendégprofesszora. Kérdéseinket homlokegyenest neki szegeztük.
Az ifú Eblegor von Trottle a helyesírás elemi részecskéjének súlyát mérő berendezéssel a torontói egyetemen, 1954-ben.
– Professzor úr, önről köztudott, hogy irodalomfizikai kérdésekben kevesebb elasztikusságot hajlandó tanúsítani, mint amennyi egy öntöttvas éjjeli edény fülében kimutatható. Igaz ez az állítás?
– Többé-kevésbé. Az irodalom és a fizika ősi kapcsolódása köztudott. Mondhatnánk úgy is, hogy egyik a másikat gerjesztette és fejlesztette, és bár voltak ilyen irányú próbálkozások, azóta is szétválaszthatatlanok. Ma már olyan korszerű berendezések állnak rendelkezésünkre az irodalmi parajelenségek kutatásában, hogy egyértelműen kijelenthetjük: egy speciális kölcsönhatásról van szó, amely együtt és egyszerre mutatja az erőt meg a gyengeséget.
– És mi a helyzet a helyesírással?
– Köztudott, hogy a helyesírás az írásbeliség egyik kísérőjelensége. Olyas valami ez, mint az ősrobbanás után megmaradt kozmikus sugárzás, ami arra az őserőre utal, amely ezt az egész rendszert létrehozta, de maga a rendszer már nem ettől az őserőtől függ, hanem az időközben kialakult szabályoktól. A köznapi életben ez úgy realizálódik, hogy a nyelv és az írásbeliség monitorozásával megbízott tudósok bizonyos időközönként korrigálni próbálják az írásbeliséget. Ezt nevezik maguk között helyesírási reformtörekvéseknek. A külvilág számára ez abban nyilvánul meg, hogy az amúgy is hihetetlenül bonyolult szabályrendszer minden egyes reform után még bonyolultabbá válik. Most a magyar helyesírásról beszélek, mert ez az, amely minket a Nagy Hadron Ütköztetőben foglalkoztat. Miközben a nagy sebességgel egymásnak ugrasztott helyesírási dogmák viselkedését tanulmányozzuk, a következetesség nyomait próbáljuk közöttük fölkutatni. A feladat nagysága a kör négyszögesítésével vetekszik, de már tapasztalhatók bizonyos jelek, amelyek a továbbhaladás útját kijelölhetik.
– Elárulná, melyek ezek a megnyilvánulások?
– Nemrég rájöttünk, hogy a helyesírásban ugyanaz a rendezőelv működik, amely az atomi részecskék viselkedését szabályozza. Például sok benne az esetlegesség meg a véletlen, ami mikroszkopikus szinten riasztóan kaotikusnak tűnik, de fentről a kész szöveg perspektívájából nézve már kisimult, logikus tartalmat mutat. Minderre remek kísérleti terepet kínál az Irodalmi Élet, mert itt aztán minden megengedett. Ha már így rákérdezett, azt is elárulhatom, hogy az euklidészi helyesírás követői, más néven a megrögzött szabálykövetők rengeteg olyan levelet küldenek nekünk, amelyben mélységes megvetésüket fejezik ki amiatt, hogy trehány a publikációink helyesírása. Hiába magyarázzuk neki, hogy az irodalomfizika dimenzióiból nézvést ezzel nincs semmi baj, nem képesek vagy nem hajlandók elvonatkoztatni attól a szabálykövető módszertől, amelyet különféle frontális technikákkal vertek a fejükbe. Szerintünk a helyesírás egyre inkább föl fog oldódni a netes szabadság olvasztótégelyében, kitárva a lehetőségek kapuját akár a privát, akár a szűk alkotói csoportok által alkalmazott lokális helyesírások lehetősége előtt. És mivel ez a világegyetem úgy gyorsul, ahogy tágul, egyszer talán olyan napra fogunk ébredni, amikor helyesírás nélkül is prímán megértjük majd egymást.
– Enné többet mi, akik a szöveget még az euklidészi léptékek szerint kezeljük, aligha kívánhatunk. Köszönöm a beszélgetést!
