A Nagy Hadron Ütköztető Irodalmi Részlegében régóta folytatunk olyan kísérleteket, amelyek az irodalom és a fizika közötti kapcsolódást kutatják. Ilyen vizsgálódás tárgyát képezte nemrégiben annak kiderítése, hogy vajon létezik-e olyan írásmű, amely mindenkinek, vagy amely senkinek sem tetszik. Az irodalmi részecskék fénysebesség közeli állapotba gyorsítása, majd pedig egymásnak ugrasztása egyértelműen bebizonyította, hogy olyan írásmű, amely a világon mindenkinek, vagy éppenséggel senkinek ne tetszene, egész egyszerűen nem létezik. Írjon az író bármekkora marhaságot, biztosan akad valahol egy agyalágyult kritikus, aki rajongani fog érte. És ez fordítva is érvényes: írjon az író bármekkora remekművet, mindig lesz valahol egy kificamodott ízlésű száraz idióta, aki pocskondiázni fogja.
Már ez a felismerés is új irányba terelte az emberi faj által művelt írásbeliséget – nem mintha más faj is dicsekedhetne írásbeliséggel –, de az igazán libabőröztető kísérletünk az, amelyik jelen pillanatban zajlik. A Nagy Hadron Ütköztető Irodalmi Részlegének Szövegfizikai Laboratóriumában mostanság arra a kérdésre keressük a választ, hogy van-e értelme az ételnek.
Mint tudjuk, az irodalom egyik sarkalatos témája maga az étel. A legtöbb író még akkor is ezen gyötrődik, amikor merőben más, pl. ételidegen témákat helyez terítékre. Az étel mindenkit egyformán izgat, ezt kár letagadni. Ezt keressük, kergetjük és kutatjuk mindenben, ami körbevesz bennünket, legyen szó egy lelketlen gépről vagy valamilyen gusztustalan politikai hercehurcáról. Az étel mozgat és kábít, ingat és fájdít bennünket, akár olvasók vagyunk, akár írók, akár mind a kettő együtt és egyszerre.
A történelem számtalan olyan esetet jegyzett fel a kódexekbe, amikor az ismeretlen szerző – nevezhetjük akár krónikásnak is – azon tűnődött, van-e értelme az ételnek. Az indivíduum mezejéről elrugaszkodni képtelen okfejtések voltak ezek, nem csoda, hogy mindig oda lyukadtak ki, hogy az étel értelmét valami magasabb rendű, spirituális töltet adja meg. Ezt a tölteléket kultúrától és korszaktól függően különféle nevekkel és megnevezésekkel illették, ám a végkövetkeztetés az e módon létrejött könyvtárnyi írott anyag ellenére is az volt, hogy az étel értelmét mindig az az egyén határozza meg. Csábító és vad lehetőségként merült fel az, hogy bizonyos módon és körülmények között akár más ételét is birtokba veheti az ember, mert az, hogy el is veheti, Káin óta nem lehet kérdés.
Mi, a Nagy Hadron Ütköztető kutatói ebben a káoszban próbálunk rendet vágni azzal a bizonyos sugárnyalábbal, amely elektronokból készült pengével szeli ketté az atomjaira bontott ételt. Ez a látszatra nem túl látványos, de valójában rendkívül precíz előkészítést igénylő kísérlet attól válik bonyolulttá, hogy az irodalmat, mint fizikai paraméterekkel felruházott ételhordozót kell kezdenünk és figyelembe vennünk. Ebből a nézőpontból pedig már az is világos, hogy az a bizonyos étel, amiről itt szó esik nem csak egy bizonyos, egyénre, vagy egyedre lebontható étel, hanem az egész világot átfogó, azt behálózó és burjánoztató világétel.
Jelenleg túl vagyunk a munka dandárján, és bár a hivatalos végeredmény közzétételére még nem érett meg az idő, egyértelműnek és a napnál is világosabbnak látszik az, hogy az ételnek nincs semmi értelme. Egyszerűen csak van, mint a hajnali szürkület, meg a fák ágait mozgató szellő. Gyanítható az is – bár ez most még csak hipotézis –, hogy az étel csupán anomália ebben a bennünket körülvevő, ételidegen közegben.
Oh!, most vetten csak észre, hogy eszmefuttatásomban mindvégig ételt használtam élet helyett. Kérem, nézzék el nekem ezt az apró melléfogást.