Majoros SándorOlvasom, hogy egy új-zélandi nő valószínűleg a mértéktelen kólaivás következtében hunyt el. Napi tíz litert ivott ebből a szupertitkos összetételű, utálatos löttyből, amiből egy korty is sok. Az ilyeneknek találták ki a Darwin-díjat, bár mostanában a dobogó környékén elég nagy a tülekedés. Nem azokra a szerencsétlenekre gondolok, akik valamilyen privát ok miatt az öngyilkosság mezejére lépnek, hanem azokra, aki csak a saját ordenáré hülyeségük miatt kerülnek föl a halálozási listákra.
A neten rengeteg olyan kvázi vicces videót látni, amelyben a civilizált világ jótéteményeitől és/vagy valamilyen szertől megkergült fiatalok szaltót ugranak a háztetőről, bicajjal teljes sebességgel nekihajtanak a betonfalnak stb. Közülük sokan megússzák kisebb-nagyobb törésekkel és zúzódásokkal, de ezekben a mutatványokban mindig benne van az értelmetlen halál lehetősége. A fiatalok ugyanis nem fogják föl azt, amit az öregek már nagyon jól tudnak, mármint hogy az életre is érvényes a relativitás-elmélet. Van úgy, hogy nagyon nehéz meghalni, van úgy, hogy nagyon könnyű. Emlékszem, gyerekkoromban valóságos szenzáció volt, amikor egy kb. 8000 méterről lezuhant jugoszláv repülőjárat egyik légikisasszonya életben maradt. Ugyanekkor az is megtörtént, hogy egy ismerősünk – igaz, részegen – elesett, és olyan szerencsétlenül vágta bele a fejét valami cölöpbe, hogy ott, helyben beadta a kulcsot.
De ezt mind szerencse, illetve balszerencse kérdése, és nem visz közelebb bennünket annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy a halál mikor értelmetlen vagy értelmes. Az utóbbira azt mondanánk, akkor, ha egy nemes, szent cél érdekében következik be. Magyarán, aki csatatéren, a szent szabadság eszméjéért hal hősi halált, az értelmes módon leheli ki a lelkét. A fejéregyházi – sokan tévesen segesvárinak mondják – csatában elesett Petőfi ezek szerint példa értékűen értelmes halált mondhat magáénak, mert úgy szállt szembe az ellenséggel, hogy tisztában volt annak sokszoros túlerejével és a győzelem reménytelenségével. Szép, értelmes és dicsőségteljes halál, mondhatnánk, ha nem vennénk figyelembe azt az apróságot, hogy Petőfinek legalább négy, de inkább hat lehetősége lett volna még akkor távozni az egyébként elvesztett csata színhelyéről, amikor még nem volt totálisan reménytelen a helyzete. A szemtanúk és a vele kapcsolatba kerülők későbbi beszámolói szerint a költő önérzetességből, vagy önfejűségből minden menekülési lehetőséget visszautasított. Emiatt aznap este, amikor ő már vérbe fagyva hevert az egyébként relatíve kevés áldozattal járó csata mezején, Bem apó és a tisztikara nem sokkal távolabb, Marosvásárhelyen békésen vacsorázott.
A kérdést ez az epizód félig-meddig meg is válaszolja: az értelmes halál sosem az, amikor makacsság, tudatlanság, vagy ostobaság áll a hátterében, és ez egy lánglelkű költőre éppen úgy érvényes, mint egy kólát vödörszám vedelő új-zélandi asszonyra. Parasztosan ez úgy is megfogalmazható: ne incselkedjünk a kaszással, mert akár akarjuk akár nem, előbb-utóbb úgyis megtalál bennünket.
