Röviddel azután, hogy az emberiség megtalálta a könnyű és olcsó űrutazás módját, az egész galaxisban elterjedt a labdarúgás nemes művészete. Eleinte kisebb fejtörést okozott, hogy azok a fajok, amelyek kettőnél több lábbal rendelkeznek, kétségbevonhatatlan előnybe kerülnek azokkal szemben, akinek csupán kettő, egy vagy ennél kevesebb láb akad a tarsolyukban. Ezt szerencsére apróbb szabálymódosításokkal – láblekötözéssel, pótláb felragasztással, vagy végső esetben az ellenfél megtévesztésére szolgáló optikai trükközéssel – át lehetett hidalni, úgyhogy az első intergalaktikus kupa megrendezésének elvileg nem volt semmilyen akadálya.
Szükséges megjegyezni, hogy az „elvileg” betoldás jelen esetben nem üres szócséplés, mert a kegyetlenül szomorú valóság az, hogy az űrfoci elé igen komoly akadályt fektetett az egyes bolygókon tapasztalt eltérő gravitáció. Megesett, hogy egy óriásbolygó behemót lakói jobban pattogtak, mint a labda, ha olyan világba érkeztek vendégszereplésre, ahol az övékének csak töredéke volt a tömegvonzás. Ugyanígy, a parányi világok parányi lakói szó szerint a talajhoz lapultak, ha olyan helyen léptek pályára, ahol a náluk megszokottnak sokszorosa volt a nehézségi erő. Hosszas és bonyolult egyeztetés után végül a FIKA (Football Intergalactical Kissing Association) üdvös megoldásra jutott: bolygóközi szinten focizni csak robotok útján lehetséges. A gyakorlatban ez úgy festett, hogy a planétaválogatottak tagjai egy számukra elkülönített barátságos konténerben testszenzorokkal ellátott öltözetben virtuális módon kergették a labdát, amelyet a közönség szabványos droidok mutatványaként követhetett nyomon az erre kijelölt stadionban. A végtag nélküli amőbalények így egyenlő eséllyel szállhattak harcba a tízezer végtaggal büszkélkedő, ámde agy nélküli fajokkal, tekintve, hogy a pályán futkározó droidoknak minden körülmény közepette csak egyetlen pár láb állt rendelkezésére. A szabályok kijelölői ezzel a labdarúgás ősi, Földön végzett rítusa előtt adóztak, mert valamikor a galaktikus őskorban ott még egy kétlábú faj kergette a lasztit.
Habár a legújabb kutatások arra mutatnak, hogy ez csupán urbánus mítosz: a két láb valami miatt mégis beégett a köztudatba. De mindez jelentéktelen mellékszál ahhoz a fontos tényhez képest, hogy a gravitációs egyenlőtlenség megszüntetésével most már valóban semmi akadálya nem létezett a galaktikus szintű bajnokság megrendezésének. Az első univerzumvébé favoritjai meglepetésre a test nélküli hártyányok voltak, akik tömeg nélküliségüket kihasználva olyan ördögi ügyességgel birizgálták a szenzoröltözéket, hogy az ellenfeleiket szinte az őrületbe kergették. Az a tény, hogy a döntőt mégsem ők, hanem a brazilok – egy Vega környéki bolygón élő intelligens madárfaj – nyerték, azt bizonyítja, hogy nem mindig az ügyesség a nyerő, hanem a ritmus betartása. Különösen érvényes ez a focira, amely a legújabb ásatások szerint nagyon-nagyon régen nem is sport volt, hanem párválasztó tánc, csak aztán valahogy kifordult önmagából. De a foci az űr végtelenében nem működő Euklideszi geometria béklyójától megszabadulva most megint a régi fényében és tündökölhet. Már ha a pénznyelőként és játékos vásárként egyaránt működő fekete lyukak nyom nélkül el nem tüntetik az egészet.
