A cím megtévesztő: nem a kaki mentett életet, hanem a kakálás. A történet Indiában esett meg, bizonyos Visnu Torival, akit nemes cselekedete óta hősként ünnepel a média. Próbáljuk rekonstruálni az eseményeket: azon a reggelen, csakúgy, mint máskor, az üdítő álmából ébredő Visnu fölkapaszkodott a közeli töltésre, hogy a sín fölé guggolva elvégezze azt a rítust, amelyet más helyeken és más módokon, de mindnyájan követünk.
Ne kérdezze tőlem senki, miért kellett Visnunak éppen a sínre pottyantania, és miért nem a töltés aljába, nem voltam ott, nem láttam, szagoltam a körülményeket így nem is adhatok pontos választ. Érjük be azzal, hogy a sínre kakálás az ősi indiai kultúra és a gyarmatosító, vasútépítő brit birodalmi törekvések furcsa egyvelege, s mint ilyen, népszokás. Reggelente az indiaiak búsképű madarakként billegnek a síneken, és potyogtatják rájuk a potyogtatni valót.
Ha valaki ezen most kuncogna, vagy elhúzott szájjal fanyalogna, nem árt, ha tudomást szerez róla, hogy a szabadban pottyantós eljárás a puha érintésű papír előtti időkben mifelénk is divatban volt. A szülőfalum határában például gyerekkoromban magam is megcselekedtem ezt, amit bár nem követelt meg a haza, kifejezetten jólesett letolt gatyával a Nagy Dó patak fölé belógni. Miközben erős szárú lapulevélbe kapaszkodva tartottam magam, biztos lehettem benne, hogy a termelt matériát messzire viszi majd a friss, üde patakvíz. A tevékenységet lezáró momentum ama bizonyos lapulevél darabkáinak célirányos felhasználása volt, de mert most mégiscsak Indiáról, pontosabban Visnu Toriról van szó, talán nem lövök mellé azzal a feltételezésemmel, hogy őneki nem állhatott rendelkezésére ilyesmi. Jó esetben fölvehetett egy követ, hogy a nemesebbik felét megillesse vele, de ismerve a töltéskövek rapancsosságát, ez aligha következhetett be. Ellenben Visnu a lába közé lepillantva, hajszálpontosan a reggeli szellő által meglóbált fütyije alatt egy irgalmatlan nagy repedést vett észre a sínen. Azonnal tudta, hogy ez tömegkatasztrófát fog okozni, ezért megszakította addigi tevékenységét, és rohant színes rongyokat keresni, hogy egyfajta jelzőlobogót készítve megállítsa a szerelvényt. Fáradozását siker koronázta: a vonat még a repedés előtt lefékezett, így Visnu Tori több száz ember életét mentette meg.
Mindebből az a tanulság, hogy sokszor a legtriviálisabb cselekedetből lesz a legnagyobb hazafiság, bár ez, hogy valaki nyilvános helyen végzett kakálás útján ment életeket, gyaníthatóan nem fordult még elő a történelemben. Ez az eset talán új megvilágításba helyezi majd az indiai nyilvános kakálás problematikáját, mert szó mi szó, ez a népszokás arrafelé széles körökben dívik.
Reggelente, amikor munkába igyekezve Budapest utcáin a fal tövében vagy a járdaszegélyen hetykélkedő csomókat kerülgetem, olyan érzésem van, hogy felénk sincs ez nagyon másként.
