Majoros SándorSoha olyan kopár és vicctelen nem volt még az április elseje itt, Európában azután, hogy véget ért a második világháború, mint jelenleg. Gyanítom, hogy a Rákosi-korszakban és az 56-os forradalom után is többet tréfálkoztak ezen a napon, mint az idén. A hosszantartó válság, és az alagút végét jelző fény nélkül általánossá vált a kedvetlenség. Egyre több olyan hírt látunk és hallunk, hogy az emberek bagatell semmiségek miatt is képesek elveszíteni az önkontrolljukat. Gyakran megesik például az, hogy a buszon, a boltban vagy egyéb nyilvános helyen verekedés lesz abból, ha valaki a felszólítás ellenére sem hajlandó föltenni a maszkot.
Az idei április elsejénk, a vidám heccelődés napja így egyértelműen szomorú. Úgy érezzük, most nincs helye a tréfálkozásnak, ezért azt meg sem próbáljuk. A tásasági élet hagyományos módja megszűnt, ha pedig valaki a közösségi médiában kiposztolna egy tipikusan áprilisi kamuhírt, azt kockáztatná, hogy a mindenre éberen figyelő cenzorok hosszú időre letiltják. Ebből is látszik, hogy a járvány a valós veszélyek mellé még az elvontat, az áttételest is a nyakunkba varrta: tartjuk magunkat a demokráciához, ezt kívánjuk és követeljük mindenütt, de közben rabságba dönt bennünket egy minden politikai rend fölé helyezkedett, láthatatlan diktátor.
A humor ebben a közegben anakronisztikussá vált, így aki ezzel próbálkozik, részben szentségtörést követ el, részben kudarcra van ítélve. Legegyértelműbben talán az irodalomban mutatkozik meg mindez, mert a mostanában született írásművekből csaknem teljes egészében kiveszett az a könnyedség, amelynek egyébként nagy hagyománya van errefelé. Nemrég a saját bőrömön is tapasztaltam ezt: a Pesti Színház olyan jelenetpályázatot hirdetett, amelynek témája a karantén utáni élet volt. Számomra teljesen egyértelmű volt, hogy ezt a humor irányából kell megközelíteni. A klasszikusok – Heltai, Karinthy, Rejtő – csapásvonalát követő írásomat a zsűri ugyan beválogatta az on-line közvetítésre alkalmasnak tartott csapatba, de a közönség a morbid, néha pedig kifejezetten extrém megnyilvánulásokat jobban díjazta. Ez a személyes tapasztalat abban a véleményemben erősít meg, hogy a humor napjainkban ugyanúgy veszélyben van, ahogy a Föld élővilága. A megváltozott ízlés, felfogás és politikai elvárások miatt a régi, nagy nevettetők ma már nem szalonképesek, gondoljunk csak a Monty Pythonra, vagy akár Benny Hillre.
Idén ebben a szellemben kóstolgatjuk az áprilist, de közben óvatosak vagyunk, mint a macska, ha sünnel gurigázik. Nem lehet tudni, kit és hogyan sértünk meg, ha egy röpke pillanatra átverjük, és hogy ennek meddig gyűrűznek majd a következményei. Sokkal egyszerűbb, ha gorombáskodunk, mert azt nem lehet félreérteni. A vádaskodás, a sértés, a gúny erősebb, hatásosabb és érthetőbb, mint a cizellált humor. A viccet érteni kell, a dühöt, a haragot pedig érezni, és mert ebben az abszurd helyzetben mindenkit áthat a feszültség, egyre inkább ezek az indulatok működtetnek bennünket.
Jelen pillanatban csak a Jóisten tudja, mivé fejlődik, alakul ez a helyzet, és bár mint lehetőség az is elképzelhető, hogy az április elsejei bolondozás az elfeledett hagyományaink közé süpped (csakúgy, mint a húsvéti, locsolkodás, aminek ez a járványhelyzet minden bizonnyal megadja majd a kegyelemdöfést), nagyon nem lenne jó, ha ez bekövetkezve. Bármennyire is nehezünkre esik, próbáljunk meg hát ezen a napon kicsit könnyedebbek, és persze vidámabbak lenni. Még annak árán is, hogy barátaink, ismerőseink esetleg kinevetnek bennünket.
Mostanában mindenki otthon ücsörög, ezért talán megpróbálhatnánk felállítani magunknak valami kelepcét, amibe szánt szándékkal belesétálunk. Az erről posztolt közösségi médiás bejegyzések garantáltan tarolnának. Jó példával előállva rögtön ki is megyek a konyhába és becsapom magamat azzal, hogy felfalom az ínséges időkre tartalékolt sütimet, és beteszek a helyére egy cetlit, hogy: áprililili. Meg fogok lepődni, ha megtalálom, az hétszentség.
