Amikor úrrá lesz az eseménytelenség

2023.02.18.
Olvasták: 185

Azon a napon nem történt semmi. A szódás nem verte meg a lovát, a trákok nem rohamozták meg az illíreket, a mester nem kiabált rá az inasra, a gőzmozdony nem fütyült az állomáson, nem lett olcsóbb a tojás és még sorolhatnám. Az egész világ bezárkózott az eseménytelenségbe, ami egyszerre volt félelmetes és szokatlan. Az újságírók tantaluszi kínokat éltek át, hiszen nem volt mivel megtölteniük a lapot, és mert az örök mentőöv, a feltételes mód is elveszett, a harcedzett zsurnaliszták csak ácsorogtak a szerkesztőségekben. Rágyújtani sem bírtak, mert a máskor oly bizsergető nikotinéhség is elpárolgott belőlük, mint a hajnali álom.

Ilyen feltételek között értelmetlenség betérni egy kávéházba, és vidáman köszönni a pincérnek, hogy jó napot főúr, ugye, milyen szép nap ez a mai, mert részint ez nem igaz, részint a pincér is csak bámul kifelé az ablakon. Mintha az a küszöb amelyen a vendégeknek át kellene lépniük, valahol a végtelenben érne véget. Fásult kiábrándultság terpeszkedik az asztaloknál, amelyekről immár nem a felborított kávé folyik le a padlóra, hanem a nyúlós melasszá aszalódott idő.

De nemcsak a kocsmák váltak a kínzatásos unalom színtereivé. A máskor oly lármás, mint amilyen forgalmas utcákon jelen pillanatban a közöny uralkodott, megszüntetve mindent, ami az elmét figyelemre kényszerítheti. A borbély kuncsaftra várva állt az üzlete ajtajában, miközben odabent az ugyancsak dologtalan inas hiába tekergette a rádió állomáskeresőjét, a készülék csak recsegett. A sistergő hangszóró egyértelműen azt jelezte, hogy az egész világ ebben a furcsa állapotban vergődik. A máskor oly agresszív politikusok meg sem nyikkantak a Parlamentben, miközben azokra a bűnökre gondoltak, amelyeket a köz szolgálatának leple alatt elkövettek, a rablás hétköznapibb módszerét alkalmazó utcai bűnözők pedig visszadugták övükbe azt a fegyvert, amivel éppen bankot készültek rabolni. Ott rekedtek a sötét kapualjak, járó motorral várakozó autók és dohos levegőjű pincék szövevényes labirintusában, csakúgy, mint a munkások az automata gyárakban, ahol a gépek konok kitartással gyártották a kézzel megfoghatatlant. Ez a termék halmozódott a dobozokba meg a tégelyekbe, hogy aztán oda vándoroljon, ahová való: a totális megsemmisülésbe.

A városon kívül, egy folyó partján az orvhalásznak aznap nem volt kapása, a susnyásban bujkáló orvvadász pedig nem durrantott bele az előtte falként tornyosuló homályba. A madarak mindeközben nem próbálgatták a szárnyaikat, fölöttük pedig nem húzott csíkot a repülő, és nem is bukdácsolt kínai meteorológiai léggömb a sztratoszférában, hogy magára vonja a légierő figyelmét.

De az, hogy mi történik és, mi nem, csak nekünk, embereknek fontos. Talán mert túl sokáig vártunk arra, hogy ez az állapot bekövetkezzen. Az ősembernek nem volt tévéje, vagy internet kapcsolata, így fogalma sem lehetett arról, mi történik az előtte lévő hegy mögött. Nekitámaszkodott a barlang falának, lustán vakargatta a tomporát, és bámult le a völgybe, ahol kövérre hízott antilopok legelésztek. Tehették ezt, mert a kardfogú tigris éppen sziesztázott, mint ahogy a későbbi időkben az ügyvédek, kereskedők és kaptafakezelők, akik eredetileg borotválkozást terveztek, de az utolsó percben meggondolták magukat.

A kőkorszakban nem létezett semmilyen nyilvántartás. Ha valakit elkapott az oroszlán, az ha nem is volt magánügy, de családon belül maradt. A tűzgyújtás, a kőbalta, az állattenyésztés fölfedezése sem került be a krónikákba, mert nem létezett olyan szókincs, ami ezt lehetővé tette volna. Az ilyesmi csak azután lett fontos tényező, hogy megértettük: az események kiváló alapot képeznek egy jól jövedelmező iparághoz, amit manapság úgy nevezünk, tömegtájékoztatás. Mihelyst erre rájöttünk, nem múlt el nap fontos történések nélkül. Jöttek a vandálok, aztán betörtek a vízigótok, majd a vikingek meg az oszmánok, és ez mind meghatározta a közhangulatot. Ma már odáig jutottunk, hogy a pincérnek nem az jár az eszében, hogy azt a bajuszos urat ott a sarokban minél gyorsabban kiszolgálja, hanem hogy mennyire vizezze fel a bort, elvégre ebben a feszült politikai helyzetben nem tudni, mi lesz az importtal.

De azon a napon, amiről per pillanat szó van, tényleg nem történt semmi. Az egész világ beleszédült valami értelmezhetetlen várakozásba. Aztán a szódás befejezte a vizelést a ház mögött, begombolta a sliccét, visszamászott a bakra és az ustorral nagyot csapott a lova hátára.

Egy szempillantás alatt helyrerázódott minden.

Hóremheb István

Fiatal prózaíró, a Tébolyda című antológia egyik szerzője.

Ne hagyja ki ezt sem: