A közhiedelem úgy tudja, minden idők legkiválóbb harcosa a trójai háború legutolsó pillanatában egy Páris királyfi keze által kilőtt nyíltól halálos sebet kapott. Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy az ókori görögöknél nem létezett az igazak számára elkülönített all-inclusive rezervátum (mennyország): aki meghalt, a Sztüx folyón átkelve Hádész alattvalója lett, éspedig függetlenül attól, mi mindent vitt végbe a földi életében.
A szabály alól Akhilleusz sem volt kivétel, árnyék lett csupán az alvilágban, és ezt Odüsszeusz a saját szemével látta. Senki nem gyanakodott, hogy odalent, abban a rossz világításban Odüsszeusz talán nem azt látta, akit gondolt. Ad abszurdum az is megtörténhetett, hogy csak egy hologram fogadta odalent, vagy ahogy manapság mondjuk: interaktív bemutató. Nemrég itt, Budapesten megnéztem egy kiállítást, ami az ókori görögök kultúráját, történelmét magyarázta el. A mesterséges intelligenciának köszönve a kor legnagyobb filozófusait, művészeit és politikusait hallhattam és láthattam, szinte életszerűen, úgyhogy ez a technika Hádésztól sem lehetett idegen.
Mindezt csak azért mondom, mert abszolút kizártnak tartom, hogy Akhilleusz meghalt Trójában. Abban a nagy kapkodásban még Apolló sem lett volna képes eltalálni egy izgő-mozgó harcos sarkát, mert az ugyebár csalás, és az istenek sosem éltek ezzel az eszközzel (olyan lett volna, mint az atomfegyver bevetése napjainkban). Nagyon erős a gyanúm, hogy a hősök hősének halálos sebe csak egy epikai fogás. Nem vette volna ki magát túl jól, ha Homérosz a tényszerű valóságot meséli el, mármint hogy Akhilleusz a sikeres ostrom után hazament, és mint a nürmidónok királya csöndben leélte a hátralévő életét. Néha ellátogatott Odüsszeuszhoz, vagy fordítva, és ilyenkor elborozgattak, elanekdotáztak a régi időkön, mert arról, hogy ismét harcolni fognak, nem is ábrándozhattak. Trója ostroma volt az akháj kor utolsó jegyzett háborúja, leszámítva azt a harcot, amit az északról rájuk törő dórok ellen kellett vívniuk, esélytelenül. A kudarcot és egyben az akháj nép pusztulását az okozta, hogy a dóroknak vas fegyvereik voltak, ami akkora előnyt jelentett, mint a hátulról tölthető puska a briteknek India meghódításakor.
Akhilleusz ezt szerencsére nem érte meg, de az öregkorát nem kerülte ki. Úgy ötven felett észrevette, hogy szűk már neki a derékpáncél, és hogy éjjelente többször is fel kell kelnie peslantani. A nyíllal történő célzás sem ment már olyan jól, nem beszélve arról, hogy a nehéz bronzpajzsát is elcserélte egy könnyebbre, amelynek praktikus, kinyitható lábai voltak. Egyre többet üldögélt, és egyre kevesebbet mozgott.
Aztán, ahogy múlt az idő, az üldögélés mindinkább áttevődött a Hippokratész Egészségügyi Szolgálat várótermébe, ahol csupa hozzá hasonló rozoga, öreg harcos várakozott. A sok vizsgálat és terápia egyre csak apasztotta a hajdani nagy hős életkedvét, és amikor hírét vette, hogy Odüsszeuszt magához szólította a túlvilág, már csak ült és a messzi horizontot fürkészte.
Így valahogy záródhatott ez a mese, ami ugye, eléggé lehangoló. Nem csoda, hogy Homérosz is azt mondta rá: na, ezt azért mégsem, a médiaszabadságnak is van határa! És mi gazdagabbak lettünk egy csodaszép történettel.