Ma pontosan hetven éve annak, hogy a szövetségesek partra szálltak Normandiában és ezzel új irányt vett a történelem. Annak ellenére, hogy a második világháborús stratégiai játékokban mindig a németekkel vagyok – megpróbálom bebizonyítani, hogy vesztes állásból is lehet nyerni –, egy pillanatig sem vonom kétségbe, hogy ez a jók győzelme volt a gonoszak felett. Ha azon a napon, amit az utókor joggal nevez a leghosszabbnak, a szövetségesek kudarcot vallanak, és Hitler megnyeri a háborút, egyéb másodrangú népek között minket, magyarokat is biztosan visszapaterol az Uralon túlra, ezért hát tessék ezt a napot úgy ünnepelni, ahogy a legnagyobb haditetteket szokás.
Lehet, hogy furcsán hangzik, de a normandiai partraszállás a mi történelmünknek is része, ráadásul egyike azoknak a csatáknak, amelyekre a győzelem jóleső érzésével tekinthetünk vissza. Azon a hetven évvel ezelőtti napon a titokban és nagy kockázattal hallgatott detektoros rádiókból még az a reményteljes üzenet recsegett elő, hogy a sok szenvedés után most talán sikerül majd fenéken billenteni a Sátán földi helytartóját. A német uralom alatt sínylődő népek ekkor még nem tudták, milyen világ lesz itt, Európában ’45 után, ezért a partraszállás üzenetében ugyanazt a makulátlan tisztaságot sejtették, ami az őskereszténység idején hódította meg a világot. A szövetséges katonáktól túlzás lett volna azt az áradó szeretetet várni, ami valósággal megbénította az oroszlánok elé hajtott keresztényeket, de abban mindenki bízhatott, hogy elhozzák közénk a szabad világ jótéteményeit.
Most veszem észre, miközben elragadt az írásnak árja, mennyire találó is ez az oroszlánok elé hajtott keresztényes hasonlat. A D napon ezerszám haltak meg azok az erős, egészséges fiatalok, akik megcselekedték, amit megkövetelt tőlük a haza. Soha ne tudja meg senki, milyen érzés lehetett a viharos tengeren hánykódó komphajóban várni azt a pillanatot, hogy lecsapódjon az ajtó és megmutassa a földi pokol bejáratát. Évekkel ezelőtt volt egy számítógépes játék, amely szubjektív plánban vezetett végig a partraszálláson. Akik megalkották, nagyon értették a csíziót, mert az egész olyan volt, mint egy film: az ember bent állt a sorban, látta az előtte állók tarkóját, azon túl pedig a partot eltakaró vasajtót, miközben jobbról is, balról is aknák szaggatták a tengert. Aztán hirtelen lehullt a plató, és az elöl állókat egy szempillantás alatt darabokra tépték a ködös, elérhetetlenül távoli partszegélyről lezúduló géppuskagolyók. Akinek szerencséje volt, behúzódhatott valamelyik X-alakú akadály mögé, ahonnét kilesve elborzadva állapíthatta meg, hogy a magaslat, amelyen a bunkerek állnak, végtelenül messze van, ráadásul a dombok tövéig asztalsimaságú föveny húzódik. Még kilenc élettel is lehetetlennek tűnt odáig elvergődni.
A partraszállásról a számítógépes játékok mellett filmek és regények tucatjai emlékeznek meg, de gyanítom, hogy még a leghitelesebbek is messze vannak a valóságtól. A harcteret látott veteránok azt mondják, a golyó fütyülését csak akkor lehet hallani, ha 20 centinél közelebb húz el az ember feje mellett. Ez pedig azt veti fel, hogy az életet olykor bizony távolságban mérik: ha térben és időben messze vagyunk valamitől, ami halálos veszélyt hordoz, természetesnek vesszük ezt az állapotot és megfeledkezünk azokról, akiknek másmilyen sors jutott. Kevés olyan pillanat van az ember életében, amikor egy világtörténelmi jelentőségű esemény kerek évfordulójára emlékezhetünk, ezért a mai kivételes napon hajtsunk fejet azok emlékére, akiknek ezt a hol jó, hol rossz, de minden ambivalens vonása ellenére talán mégiscsak élhető világot nekünk megteremtették. Aki nem így gondolja, lelke rajta.
(a cikket a partraszálláskor készült és a helyszíneket napjainkban bemutató fotókkal illusztráltam)