Adjuk vagy kapjuk a kitüntetést?

2016.08.26.
Olvasták: 658

Soha nem tüntettek ki rangos érdemrenddel, és remélem nem is fognak. Irodalmi díjakat ugyan kaptam, de azok mögött – elvileg – kell, hogy legyen valamilyen teljesítmény. A nem tucatjával odaszórt kitüntetést politikailag adják és kapják, ezért akit megplecsniznek, annak számolnia kell azzal, hogy ha megváltozik a széljárás, olyanok is a pikszisbe kerülnek, akiket a már ott lévők finoman szólva nem csókolnának homlokon.

Régebben, amikor a politika még nem volt ennyire forgandó, mint manapság, senkinek nem jutott volna eszébe visszautasítani vagy visszaadni egy állami kitüntetést. Próbált volna ilyet csinálni mondjuk, a Sztálin-díj birtokosa. Ez csak a generalisszimusz halála után lett elvárt cselekedet – mármint a kitüntetés megtagadása –, tökéletesen ellenpontozva azt a tendenciát, ami a díjat a nagyvezér életében körbelengte.

A bökkenő csupán annyi, hogy egy kitüntetést nem lehet úgy visszaadni, mint például egy könyvet. Ezt nem kölcsönbe kapja az ember, hogy miután végzett vele, visszategye a helyére. Ez egy bélyeg, még ha láthatatlan is. Nem csodálkoznék, hogy a jövőben rá is tetoválnák a kitüntetettek valamelyik testrészére, hogy ekkor és ekkor, ilyen és ilyen rendet kapott, nehogy megfeledkezzen róla az elszámoltatásnál.

A kitüntetés életre szóló megbízatás. Akiben kételyek ficeregnek, hogy tán mégsem kéne ebbe a dologba belemenni, bőségesen van ideje meggondolni és visszautasítani az egészet, mert bár – ahogy fentebb jeleztem – sosem kaptam kitüntetést, úgy vélem, ennek átadás-vétele nem úgy megy, mint statárium esetén a kivégzés. Akkor ugyebár megszületik az ítélet, aztán adnak egy cigarettát az embernek, majd leviszik az alagsorba és a szokásos ceremónia szerint golyót röpítenek a fejébe.

A kitüntetésről szóló értesítés és az ünnepélyes átadás között annyi idő van, hogy szerencsés esetben addig még egy gigameteor is telibe trafálhatja a földet. Néha arra gondolok, talán ez is lenne a legjobb: jöhetne már egy olyan igazi, grandiózus világveszély, amit politikai hovatartozástól, mániától és rögeszmétől függetlenül mindenki egyformának látna. Akkor talán megszűnne ez a nevetséges acsarkodás, amit a Föld nevű bolygó hátán civilizált viselkedés címén kifejtünk. És itt nem csak azokra gondolok, akik visszaadogatják a plecsnijeiket, hanem azokra is, akik átveszik őket.

De ez a veszély talán már itt is van, még ha nem is egy óriásmeteor képében: nyakunkon csimpaszkodik a globális fölmelegedés, meg a menekültválság, ami, így együtt, földtörténeti léptékkel mérve pillanatok alatt elsöpri majd ezt az egész jóléti cirkuszt. Akik megmaradnak, lehet, hogy egy pohár ivóvízért fognak marakodni, nem azért, hogy ki, és miért kapott kitüntetést.

Zárásként egy személyes megjegyzés: annak idején, amikor József Attila-díjra jelöltek, annyira örömködtem, hogy eszembe sem jutott megnézni a listát, ki kapta meg előttem ezt a nem túl jelentős elismerést. Csak később böngésztem át a névsort, és bizony ledöbbentem. Nem tartom magam sokra, de valahogy kényelmetlenül érintett, hogy szemlátomást olyanok is sorakoztak – sorakoznak – a listán, akiknek annyi közük sincs az irodalomhoz, mint egy közepesen fejlett amőbának. De aztán úgy voltam, jobb, ha ezt a véleményemet megtartom magamnak. A díj és a kitüntetés végső soron mindig személyes ügy: valakik fölfedeznek valamit az emberben, amit különlegesnek találnak és mi erre vagy rábólintunk, vagy nem. Aki politikai alapon teszi meg ezt, legyen az ő baja.

Majoros Sándor

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Ne hagyja ki ezt sem: