Történt egyszer, hogy amíg a török császár valahol külföldön tárgyalt, valaki kopogott a palotája kapuján. A kémlelőlyukon kikukucskáló őrök egy kolduskinézetű alakot láttak maguk előtt.
– Ki vagy, és mit akarsz? – förmedtek rá a szokásos módon.
– A császár unokatestvére vagyok, bocsássatok be! – vágott vissza az idegen.
Az őrök egymásra bámultak.
– Mit tegyünk, jó barátom, Ali? – kérdezte az egyik.
– Nem tudom, kedves pajtásom, Hasszán – mondta a másik. – Ha a bevett rutin szerint felkoncoljuk, és mégis a császár unokatestvére, akkor a jövő héten minket koncolnak fel.
– Így igaz – bólintott Ali. – Hasszem, pontosabban: asszem, hogy az lesz a legjobb, ha beengedjük.
Így történt, hogy az idegent, aki Muháremként azonosította magát, beengedték a palotába. Odabent pedig szembejött vele a teljes keleti kényelem: VIP-személy lévén finom ételeket és drága kínai ruhákat kapott, mindemellett pedig időkorlát nélkül használhatta az udvari bolond szolgálatot. A pletykák szerint a háremhölgyek közül is felcsippentgetett egyet-párat, de ezt nem erősítette meg a besúgóhálózat. Mindennek következtében Muháremet egy emberként utálta a palota népes lakossága, ám ő kedves volt mindenkivel. Udvarias hangon társalgott, és a hölgyeket európai szokás szerint maga elé engedte, ha egyszerre ért velük egy szűk átjáróhoz.
Telt múlt az idő és a kétoldalú megbeszélések lezárultával a császár hazatért a birodalmába. A fogadására kirendelt janicsárszázad parancsnoka a szokásos kultúrműsor után – karóba húztak néhány renitens egyedet – nem mulasztotta el megjegyezni, hogy amíg távol volt, egy unokatestvérrel lettek gazdagabbak.
A császár meglepődött.
– Az meg hogyan lehetséges? – kérdezte. – Az összes unokatestvéremet idejekorán kivégeztettem.
– Az ipse Muháremként azonosította magát, és az állítását nem támasztja alá semmilyen dokumentum – mondta a janicsárparancsnok, akit Ibráhimnak neveztek a keresztségben, pontosabban a félholdságban.
– Na, vezessék csak ide! – rendelkezett a császár.
A janicsárok se perc alatt előkerítették Muháremet, aki most is csak mosolygott.
– Azt mondod, az unokatestvérem vagy? – förmedt rá a császár. – Mivel tudod ezt bizonyítani?
– Allah nagyságával – emelte az égre a tekintetét Muhárem. – Előtte mindannyian rokonok vagyunk.
A császár szeme úgy összeszűkült, hogy egy zsilettpenge nem sok, annyi rés sem marad, amin kinézhetett.
– Ami azt illeti, igazad van. Allah akaratával nem lehet vitába szállni. Ha ő egy karámba parancsol bennünket, akkor együtt kell bégetnünk – mondta végül, és intett, hogy jutalmazzák meg az unokatestvérét.
Az udvari méltóságok csalódottan néztek egymásra. Arra gondoltak, bárcsak nekik is eszükbe jutott volna ez az olcsó trükk, miközben irigykedve néztek Muhárem után, aki két janicsár kíséretében a kincstár felé ballagott. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Muháremet a jutalmazást követően azonnal kivégezték, mert a kuzinokkal – hatalomféltési okok miatt – ez volt a protokoll. Ám ezt sem az udvari méltóságok, sem a közemberek nem tudhatták, így megmaradt bennük a tartós, kitörölhetetlen hiányérzet, ami egy idő után óhatatlanul elvezet a hatalom megdöntéséhez. Végső soron ennek köszönhette a császár, hogy nem sokkal később az elégedetlenkedő tömeg megrohanta a palotáját, és úgy elkergette a híveivel együtt, hogy csak úgy porzott utána az út.
Történetünknek itt a vége, te pedig aki ezt az úton haladva, az okostelódon olvasod, ess el végre!