Nem is olyan régen még a víz volt az olcsóság szinonimája. „A hideg vízre valót sem keresi meg” – mondogattuk arra, aki csak lézengett a gyárudvaron. Megszoktuk, hogy a víz mindig kéznél van, nem kell trükkösen hozzájutni, és mindenfajta szűrés, sterilizálás nélkül fogyasztható. Amíg a csapból vagy az artézi kútból csobogó vizet kóstolgattuk, eszünkbe sem jutott, hogy a világ más tájain ez nem megy ennyire könnyen. A tiszta víz az emberiség nagy részének elérhetetlenebb álom, mint a szélessávú internet. Nekünk magától értetődően természetes az, hogy ivóvízzel öblítjük le a vécét, és hogy Európában nem halhat szomjan senki. Talán ez is azok közé a vonzerők közé tartozik, amelyek idecsábítják az Afrikából, Ázsiából menekülőket.
De az, hogy a víznek immár világnapja van, bennünket, európaiakat is óvatosságra késztet. Aggasztó alapigazság, hogy amit védeni kell, azzal valami nincs rendben. És az is tapasztalati tény, hogy még soha egyetlen védett fajt sem sikerült visszaráncigálni a kipusztulás szakadékának széléről csupán azzal, hogy adminisztratív védelem alá helyeztük. Legfeljebb az elmúlásukat lassítottuk le ideig-óráig, de az emberi kapzsiság és a nyereségvágy mindig befejezte azt, amit a tudatlanság elkezdett. Habár 1992 óta a vízre fokozott figyelemmel tekintünk, nem állíthatjuk, hogy sokat javult volna a helyzet. A borúlátó jóslatok szerint az emberiség hamarosan a vízért és nem az olajmezőkért vív majd háborúkat, sőt, a folyamatban lévő konfliktusok egy része már most is emiatt zajlik.
Nekünk, magyaroknak látszatra kiváltságos a helyzetünk, már ami a vizet illeti, mert ami csapadék a Kárpát-medencében lehullik, az a Dunán, egy szűk hegyszoroson, a Vaskapu kanyonján keresztül távozik, és addig ugyebár – nagyrészt – a miénk. Ám ami egyszer áldás, máskor átok, mert ez a szűk kijárat sokszor kevésnek bizonyul. Ma már nem akkor és olyan mennyiségben esik az eső, ahogy a nagyapáink idejében – a klímaváltozás előtt tavasszal és ősszel nagyjából egyenletesen áztatta a fel a termőföldet –, hanem ahogy neki tetszik. Előfordul, hogy hónapokig egyetlen cseppet sem kapunk az égi áldásból, máskor meg egy hét alatt ránk zúdul egy mini vízözön. Nem csoda, hogy napról-napra komolyabb és összetettebb tudománnyá változik a vízgazdálkodás, számos olyan összetevővel, amely sokoldalúságot és kreativitást követel a művelőjétől.
A tudomány és a szakszerűség felhőjében pedig immár romantikus képzelgésnek tűnik az a tényadat, hogy a 19. század közepéig még inni lehetett a Dunából. A vándor leballagott a vízpartra, megtöltötte a kulacsát és jóízűen kortyolni kezdett. Petőfi is biztosan ivott a Duna vizéből, bár ez inkább csak sejtés. Ha ez igaz, mármint, hogy koszorús költőnk jártában-keltében jóféle dunavízzel is oltogatta a szomját, mégiscsak azt bizonyítja, hogy kis hazánk földjében benne volt és benne is van a Kánaán lehetősége. Aki azt mondja minderre, hogy a Duna újbóli ihatóvá tétele még nagyobb álom, mint az, hogy az egész bolygón mindenki friss vízhez jusson, nagyon igaza van. De semmi sem lehetetlen, és egy kis szerencsével, no meg hittel, elszántsággal és kitartással még az is megtörténhet, hogy az ilyen álmok fogják alakítani a valóságot. Márpedig ha ez bekövetkezik, akkor március 22. nem a Víz Világnapja lesz, hanem a Tiszta Víz Ünnepe. Reméljük, lesz, aki ezt is megéri
