A Nagy Hadron Ütközető Irodalmi Részlegének Kísérleti Laboratóriuma mellett van egy talponálló, ahová munka után, levezetés céljából gyülemlik be a tudóstársaság. Miközben a gallérunk mögé hajigálunk néhány felest, nagyon épületes beszélgetéseket folytatunk. A minap például valaki feltett egy érdekes kérdést. Így hangzott: ha Isten rögtön az ősrobbanás elindítása után meggondolta volna magát, vajon képes lett volna azt meg is állítani?
Csak nevetgéltünk ezen a tisztán elméletinek tűnő felvetésen, ám a kolléga rendelt magának még egy rumédest, majd így folytatta: Köztudomású, hogy minden fizikai jelenség egyben folyamat is, amely lezajlási fázisokra bontható. Ilyen lehetett az ősrobbanás is: nem létezett sem a tér, sem az idő, a világmindenség összes anyaga és energiája a gombostű fejénél is kisebb pontban szorongott, aztán mindez – isteni beavatkozásra – a másodperc billiomod része alatt kitágult egy narancs méretére. A másodperc billiomod része nagyon kevés idő, de mert Istenről azt tartjuk, hogy mindenható, gyaníthatóan az idő megállítására is képes. Na, mármost: ha így van – márpedig miért ne lenne így? – vajon létezett-e számára olyan opció, hogy ezt az egészet lesztornózza, ha menet közben esetleg meggondolta volna magát?
Értem, mire céloz, kolléga, kapcsolódott be a beszélgetésbe egy agg irodalomkinetikus professzor, aki nyugdíjasként járt be az intézetbe cetliket szortírozni. Ha jól sejtem, azt pedzegeti, hogy a teremtés is egyfajta időben zajlódó folyamat, amelynek – függetlenül attól, hogy a fizikai törvények mentén, vagy azokat megkerülve –, de kétségtelenül folyamatként kellett végbemennie. Miután Isten kimondta, hogy legyen világosság, egy hihetetlenül rövid ideig, ami emberi ésszel talán föl sem fogható, még csak átmeneti állapot volt, amolyan se nem sötétség, se nem világosság, de egy újabb fölfoghatatlanul rövid időintervallum után már határozottan észlelhető volt valami változás. A kérdés innentől az kedves uraim, hogy vajon ebben a holt időben, ami valójában a folyamat elindítása és annak tényleges megkezdődése között eltelt, Istennek volt-e lehetősége arra, hogy megnyomja az escape-gombot?
Nagyon fontos kérdés ez, mivel a Szentírásból tudjuk, hogy a teremtés egy bizonyos időciklus alatt történt: Isten hat nap alatt teremtette a világot, a hetediket megünnepelte. Mindez azt bizonyítja, hogy a teremtőnek időre volt szüksége a teljes kibontakozáshoz, ezért joggal tételezhető föl, hogy miután az idő elkezdődött, Isten ugyanúgy kénytelen volt betartani a szabályait, ahogy mindenki másnak. Mindenhatóként természetesen képes volt bármikor megállítani az idő múlását, de a kiadott utasítás és a végrehajtódás között mindig van egy kis rés, az előbb emlegetett holt idő, amikor nem adható ki újabb parancs. Isteni mércével mérve ezek a passzivitást sejtető periódusok mérhetetlenül rövid ideig tartanak, de mint tudjuk nem a mennyiség számít, hanem a mennyiség meglétének ténye.
Magyarán az isteni parancsolat és annak végrehajtódása között, igenis idő telik el, amely idő alatt isten gyakorlatilag tehetetlenségre van kárhoztatva. Ebből pedig egész megdöbbentő következtetés vonható le: ha Isten csupán a másodperc trilliószor trilliomod részére is, de a tétlen szemlélődésre van kárhoztatva, akkor nem konstans módon mindenható.
Az egyszerűség kedvéért nevezzük ezt isteni időparadoxonnak, amelyre a matematikai diferenciálszámítás adja meg a bizonyítékot. Mint önök is tudják, ha egy szinuszgörbét apró szakaszokra tördelünk, a görbe szakaszai egyenesekké változnak. Minél apróbbak a szakaszok, annál inkább közelítenek a kiegyenesedéshez. Isten és az idő viszonylatában ugyanez érvényes: minél apróbb darabokra szabdaljuk a teremtésre fordított időt, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy ezek a kicsiny, egyenessé változott periódusok valójában passzív várakozással eltöltött időintervallumok. Ebből a végtelen számú, végtelenül rövid, de az isteni cselekvőképesség szempontjából passzív időperiódusból az a megállapítás szűrhető le, ami egyszerű deriválással kimutatható: Isten a teremtés elindítása után gyakorlatilag tehetetlen.
Ez bámulatos!, kiáltott közbe egy ifjú kolléga, akit a Kéziratmolekula-vizsgáló részleg helyezett át hozzánk nyári gyakorlatra. Az emberiség több ezer éve tipródik ezen a kérdésen, amelynek eldöntésére, háborúk százait vívta meg, és mi itt, ebben a csehóban két rumédes között megtaláltuk rá a választ! Ha az általa elindított teremtési folyamat az imént vázolt szempontok szerint Istentől függetlenül futnak, és ezek közben Isten, ugyancsak az előbb vázolt matematikai deriválási szempontok szerint gyakorlatilag tehetetlen, pontosabban meg kell várnia azt, hogy egy utasítása végrehajtódjon, akkor…. akkor… Az ifjú kolléga hangja elcsuklott. Remegő kézzel nyúlt a koszos, légypiszkos asztalon kínálkozó, ragadósan mocskosnak látszó likőröspohara után és egy hajtásra kiitta.
A nyugdíjas irodalomkritikus professzor mindeközben elgondolkodva bámult kifelé az ugyancsak légypiszkos, a sok cigarettafüsttől semleges szürke bevonatot kapott ablakon. Igen, fiatalember, a következtetése teljesen logikus: ha csak egy hangyapöcsnyi időre is, de tehetetlen, akkor Isten nem mindenható, fejezte be az imént megkezdett mondatot. Ez, amit most levezettünk, megmagyarázza a világ elképesztő tökéletlenségét. Isten csak kísérletezett, és ez lett a vége. Én vagyok a kezdet és a vég, mondta, ami rendjén is van, de nekünk, embereknek az is számít, mi van a két végpont között. Egyébként pedig egy abszolút filozófiai teória is létezik az imént elhangzottak alátámasztására: ha Isten valóban mindent tud, azzal is tökéletesen tisztában van, mi lesz a teremtés végkimenete. Márpedig ha tudja, miért csinálja? Gyanítható uraim, hogy ezt az unalmas, kiszámítható mindentudást szánt szándékkal tette semmissé azzal, hogy a passzív időszakokra bontható aktív időt megteremtette. Mert hogy valami ilyesmi állhat a háttérben, ahhoz nem férkőzhet kétség. Isten inkább lemondott a korlátlan mindenhatóságról, és megelégedett azzal, hogy megteremtette és működésbe hozta a jelenleg hatályos fizikai törvényeket, amelyek jól vagy rosszul, ám kétségtelenül egyben tartják a világot.
Igen, ez nagyon valószínűnek tűnik, kapcsolódott be ismét a beszélgetésbe az a kolléga, aki ezt az egészet elindította. De amit a professzor úr mond, kísértetiesen emlékeztet valamire, amit tudományos megközelítéssel irodalomnak nevezünk. A teremtés imént vázolt metódusában lehetetlenség nem észrevenni azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek az íráshoz vezetnek.
És mire következtet ebből, kolléga?, avatkoztam be én is a beszélgetésbe, megsejtvén a gondolatfutam végkifejletét.
Arra, hogy Isten nem teremtette ezt a világot, ami körbevesz bennünket, hanem írta, mondta a megszólított, és koccintásra emelte a poharát.
