Majoros Sándor
A trónörökös és kísérete a sikeres látogatást követően jó hangulatban távozik Szarajevóból.
Ma van kereken 100 éve annak, hogy egy félnótás Szarajevóban merényletet kísérelt meg az Osztrák-Magyar Monarchiát új alapokra helyező, többszörös Nobel-békedíjas Ferenc Ferdinánd ellen. Egyes vélekedések szerint mi, magyarok talán jobban jártunk volna, ha azon a bizonyos napon a főhercegre sütött mordály nem mond csütörtököt, mert akkor a Monarchia habozás nélkül megtorló hadműveletet indít a gaztett mögött megbúvó Szerbia ellen, és miután technológiai fölényünket érvényesítve elsöpörjük a szerbeket és az ugyancsak magyar földre ácsingózó románokat, most a Fekete-tengertől Alaszkáig mindenki magyarul szavalná Petőfi Sándor Anyám tyúkja című hőskölteményét.
De lássuk, mi is történt azt követően, hogy a rendőrök előállították, és rendbontási kísérlet miatt formális pénzbírsággal sújtották az ügyetlen merénylőt! A köztudottan sértődékeny Ferenc Ferdinánd kifejezetten rossz néven vette, hogy megpróbáltak az életére törni. Ha ez egyszer megtörtént, máskor is megtörténhet, például Budapesten – mondta ki híres szállóigéjét, amely későbbi magyarellenes törekvései megalapozójává vált. Ahogy a tankönyvekből tudjuk, a főherceg finoman szólva nem csípte a magyarokat. Mindent agyonkomplikáló, trehány népnek tartotta őket, szemben a románokkal, akikben a modern kori életrevalóság megtestesítőit látta. A nagy hévvel és még nagyobb vehemenciával megkezdett reformját is erre alapozta: az új, konföderatív Monarchiát nyelvi alapon három nagy régióra osztotta fel: a Nyugati Zónában maradt az osztrák befolyás, ez az Alpoktól nagyjából a Duna vonulatáig terjedt, a Középső Zóna, amely a Csepel sziget térségét foglalta magában, maradt a magyaroké, az ezen túlmenő, a Dunától a Fekete-tengerig húzódó Keleti Zóna pedig a románoké.
Talán mondani sem kell, hogy ez az intézkedés a magyaroknál azonnal kiverte a nemzeti érzések licnijeivel megpatkolt biztosítékot. A rájuk jellemző hőzöngéssel rögvest forradalmat kiáltottak, és miután egy korabeli őrült tudós segítségével föltámasztották Petőfit, megindították azt a hosszan tartó függetlenségi háborújukat, amely 1914 augusztusától 1945 május 9-ig tartott, és katasztrofális állapotba taszajtotta az egész világgazdaságot.
A magyarok eleinte a meglepetés erejét kihasználva látványos katonai sikereket érek el. Seregeik élén a szalmával kitömött Petőfit cipelve a Celldömölki, az Iharosberényi és a Ponóapáti csatákban is csúnyán elporolták az osztrákokat, majd miután rádumálták az olaszokat, hogy „talján és magyar két jóbarát”, az olaszok magyar oldalon beléptek a háborúba. Eztán már osztrák földön is folytak a csatározások.
Ausztria – mint a történelem során megannyiszor – szorult helyzetében most is az oroszokhoz fordult segítségért, ahonnét ez meg is jött. A cári seregek, 1915 tavaszán betörtek Erdélybe, és hátba támadták a magyarokat. Mivel a dúlásnak az ottani szászok is kárát látták, Vilmos császár ultimátumot adott addigi barátjának – ugyebár Ferenc Ferdinándról van szó –, hogy ha nem állítja le az oroszokat, olyan hadat üzen Ausztriának, hogy csak úgy füstöl. Nem tudhatta, hogy Ferdinánd ekkor már előrehaladott diplomáciai erőfeszítésekben áll az angolokkal, akikkel hamarosan az örök barátság chartáját is aláfirkantották. Anglia így még azelőtt hadat üzent Németországnak, hogy az beválthatta volna a fenyegetését.
De Vilmos császár sem tétlenkedett: villámgyorsan szövetséget kötött az oroszokkal, aztán meg a franciákkal, létrehozva így a híres Atlanti Kardántengelyt, és mert a szövetséghez hamarosan a svédek és a perzsák is csatlakoztak, a féltengely kibővült az úgynevezett Bolygócsapágy Kisszövetséggel. A spanyolok és az írek csak azért léptek be a háborúba, mert az osztrákoktól ígéretet kaptak, hogy jókora szeletet kapnak a győzelmi tortából, ezért habozás nélkül hátba támadták Franciaországot.
A csatározások ezt követően váltakozó intenzitással folytak egész Európa területén, amelyet Amerika a háttérbe húzódva csöndben figyelt. Köztudott, hogy ez volt a kubai gazdaság eszement megerősödésének és a kubai-amerikai államszövetség létrejöttének az időszaka, mivel az újságolvasást azt amcsik el sem tudták volna képzelni szivarozás nélkül. Az európai háborús hírek böngészgetése tehát hihetetlen mennyiségű kubai szivart követelt számukra.
A magyarok 1920-ra teljesen kivéreztek a kétfrontos háborúban. Ráadásul a szalmával kitömött Petőfiről is kiderült, hogy hamisítvány, amelyet még valami csúnya gombabetegség is megtámadott, így a harctereken elveszítették a kezdeményezést. A hadműveleteik szépen lassan áttevődtek a verbális csatamezőkre, mert ha valamit, káromkodni azt azért még mindig tudtak. Ezek közül a verbális haditettek közül messze kiemelkedik a Nagyatádi, a Bugyi és az Öszödi beszéd néven elhíresült, igen sikeres verbális kirohanásuk, ám az 1930-as évek közepére, amikor a szemben álló feleknek már egy huncut ágyúgolyójuk sem maradt, mindnyájan áttértek erre a hadviselési módszerre. Európa eztán több mind 15 éven keresztül módszeres alapossággal szidta és ócsárolta egymást.
Ferenc József kései (1938) és Ferenc Ferdinánd korai (1939) halála után – őt, mint köztudott, egy súlyos lábgomba-fertőzés vitte a sírba – oldalági leszármazottja, a pacifista Ferenc Ferenc követte a trónon, aki elementáris erővel fogott hozzá a béke megteremtéséhez. Ennek pedig nem volt más módja, mint az ellenség megvesztegetése. A pénz akkor már nem ért semmit, így a birodalom területéből volt kénytelen felajánlani kisebb-nagyobb területeket.
Addigra már a szivarfogyasztásba belebüdösödött amerikai vezetés is belátta, hogy az európai káoszból akár profitálhat is, ezért 1944 június 6-án egy a Dunán stikában fölhajózott deszant egységgel partra szállt a Margitszigeten. A kétfős kontingens egyik tagja egy emigráns magyar, bizonyos Thomas Banyay nevű őrvezető, volt (egész alakos lovas szobra Árpád vezér szkulptúrája mellett látható a Hősök terén), a másik résztvevő neve nem maradt fent. Az amerikaiak harcálláspontot alakítottak ki a Víztorony környékén, ahonnét meglepetésszerűen rajzottak ki sült kolbászért és sörért a velük szemben állást foglaló kucséberekhez.
Az ekkorra már jócskán megtépázott és meggyengült magyar kormány hamar belátta, hogy a rágógumival, és coloradói akcentussal álig fölfegyverkezett amcsik ellen képtelenség ősi, ékírásos káromkodásokkal harcolni, ezért a partraszállás harmadnapján aláírta a feltétel nélküli kapitulációt.
Az ősi magyar föld így került az USA fennhatósága alá, és bár az ezt követő jogi huzavona még évekig eltartott, 1945 tavaszára lényegében kialakult Európa jelenleg ismert térképe, amely – mint tudjuk: a Közép Atlanti Tengely Államaiból, az Osztrák-Burgundi Kishercegségből, az Egyesült Balkáni Kánaán Államszövetségből, az Orosz-Dán Impériumból, az Északviking Unióból valamint az egykori Magyarország területét felölelő 51-ik amerikai tagköztársaságból, azaz Hungaroradóból áll.
Per pillanat, a szarajevói merényletkísérlet századik évfordulóján, az itteni őslakosok közül már csak a legöregebbek gagyognak pár szót magyarul, de mindenki egyfajta nosztalgikus déja vu érzéssel gondol vissza azokra az időkre, amikor ezen a tájon még abált szalonnát ettek kertből leszedett paradicsommal nem pedig falodai hamburgert ízfokozóval. A túl magas életszínvonalba és az etyekwoodi katasztrófafilmekbe belefásulva az euroamerikaiak (értsd: hajdani magyarok) egyetértenek abban, hogy ha azon a bizonyos napon, ott Szarajevóban az a balfék mégis lepuffantja Ferenc Ferdinándot, most egy erős, független ország lakójaként dacolnának az körülöttük élőkkel. Unalmas és bántó nekik az a mérhetetlen szeretet is, amellyel a szomszédjaik körbeveszik őket, az pedig pláne, hogy az Ókontinensen mindenki tőlük várja, hogy megmondják a tutit. De hát mit lehet tenni, minden népek olyan a sorsa, amilyen, és nekünk – hajdanvolt magyaroknak – úgy látszik, ez a kereszt jutott.
