A Srí Lanka-i hóhér esete

2014.03.19.
Olvasták: 823

Megdöbbenve olvastam nemrég, hogy lemondott állásáról a Srí Lanka-i hóhér. Sokat gondolkodtam ezen, de képtelen voltam megérteni, mi lehetett lemondásának oka. Srí Lanka demokratikus köztársaság, amely Délkelet Ázsia leggyorsabban növekvő gazdaságával dicsekedhet. A várható életkor 77 év fölött van, ami tíz százalékkal magasabb a világ átlagánál, alacsony a munkanélküliek száma, s elmondható, hogy a lakosság jelentős része viszonylagos jólétben él. A hóhért, mint majd mindenütt a világon, az állam alkalmazza, erre mondják, hogy biztos, nyugdíjas állás.

Hogy lehet egy ilyenről lemondani?

Nyilván alkalmaznák őt a magánszektorban is, talán valamivel jobb fizetésért, csakhogy az egy erkölcsi blamázs lenne. A magánszektor hóhérait ugyanis bérgyilkosokként ismeri a világ, s nem tudom elképzelni, hogy a Srí Lanka-i hóhér családja örülne annak, ha a környezetükben élők azt suttognák róluk: bérgyilkos a szomszédom.

Akkor hát, mégis miért?

A kérdés nem hagyott nyugodni. Felhívtam colomboi otthonában a ceyloni bakót, ugyan magyarázza már meg ezt a – véleményem szerint – meggondolatlan lépést.

Ahhoz, hogy megértsen – kezdte fejtegetését –, ismernie kell néhány dolgot. Először is, fogadni mernék, maga sem tudta, hogy a hóhéri állás elsősorban adminisztratív jellegű. Márpedig én nyughatatlan ember vagyok. Képzeljen el engem, az én természetemmel egy irodában. Rengeteg unalmas papírmunka, ámde papíron eleve senkit nem lehet kivégezni, legfeljebb csak elítélni. Amikor én jelentkeztem erre az állásra, négyszáz halálraítélt várta, hogy kezembe vegyem a sorsát, az előjelek tehát biztatóak voltak, gondoltam is, na, ebben a pozícióban aztán nem fogok unatkozni.

Akkor még nem tudtam, hogy Mahinda Rajapaksa államfő egy galambszívű ember, aki nem ad engedélyt a kivégzésekre. Nem is értem. Tudtommal az alkotmány mindenki számára biztosítja a halálhoz való jogát. Az a sok siralomházi szerencsétlen mégis hiába vár sorsa beteljesedésére. Pedig a Tamil Tigrisek ellen folytatott háború lezárása óta riasztóan megnőtt a gyilkosságok száma. Az amatőrök élhetik világukat. Ennek ellenére sokáig reménykedtem, hogy előbb-utóbb alkalmam nyílik szaktudásom bizonyítására.  Bizakodásomat alátámasztottnak láttam, amikor jelezték, hamarosan megkezdődik a tréning. Aztán, amikor megláttam a bitófát, kétségeim támadtak. Egy ilyen tákolmányon nehéz jó munkát végezni. Elszakadhat a kötél, egy elhízott halálraítélt súlya alatt derékba törhet a bitófa, ami viszont az én karrieremet törheti derékba, mert ilyen esetekben a hóhér nyakába varrják… na, nem a kötelet, de tudja miről beszélek.

Kértem a főnökeimet, alkalmazzunk valami más, megbízhatóbb eszközt, mondjuk egy guillotine-t. Esetleg el is küldhetnének Franciaországba tanulmányútra. Közölték, hogy ott már eltörölték a halálbüntetést. Amerikába én nem akartam menni, mert a villanyszéket nem szeretem. Nem szívesen vállalnám a felelősséget egy kétbalkezes villanyszerelő miatt.

Mondták, kiküldetésről lehet szó Szaud Arábiába. Már majdnem beleegyeztem, amikor eszembe jutott, hogy náluk nyilvános kivégzés a divat, én pedig nem szeretem a nyilvánosságot. Ha szeretném, színésznek jelentkeztem volna, nem állami bakónak.

Feletteseim próbáltak valami kölcsönösen elfogadható megoldást keresni, de hosszas huzavona miatt elment a kedvem az egésztől. Beadtam a felmondásomat. Fogok találni másik állást. Lehet, hogy nem ilyen állami nyugdíjasat, de olyat biztos, aminek jövedelméből el tudom tartani a családomat.

És nem érzem úgy, hogy cserben hagytam volna a munkaadómat. Mint hírlik 176 jelentkező van az általam elhagyott állás betöltésére. Csak azt mondhatom, sok sikert a kiválasztottnak. Bár fogalma sincs, hogy mire jelentkezett. De majd megtudja.

Bányai Tamás

2017-ben bekövetkezett haláláig az Irodalmi Élet oszlopos szerzője volt. Társhonlapunk, a Regénytár közösségi díjat nevezett el róla.

Ne hagyja ki ezt sem: