Eblegor von TrottleA művelt emberiséget irodalmilag és nem irodalmilag egyaránt foglalkoztatja a rosszullét ősi, civilizációs kérdése. Nyugodtan kimondhatjuk: nincs olyan ember, aki életében nem volt már, vagy nem lesz majd valamikor rosszul, nem beszélve azokról a nem kevesekről, akik már most, e sorok olvasásának idején is rosszul vannak. Sokan nem is tudják, hogy az, amit éreznek, valójában a rosszullét egyik formája, és úgy viselkednek, mintha tökéletesen rendben lennének, aztán hirtelen elfehérednek, vizes verejték jelenik meg a homlokukon, a pucájukból kiszalad a vér, és csak annyit tudnak suttogni: kurva rosszul vagyok.
Az emberi tudomány – nem mintha létezne állati, vagy növényi tudomány is – nagyon sokáig úgy tekintett a rosszullétre, mint valami egységes, oszthatatlan szubsztanciára. Az ókor legnagyobb tudósaként jegyzett Arisztotelész egyik munkájában – a címe sajnos elveszett – határozott utalást tesz arra, hogy a rosszullét atomja az émelygés, amely körül stabil pályán kering az előzmények nélkül jelentkező izomgyengeség. Ezt a tanítást vette át később Paracelsus Theoprastus Bombastus, kiegészítve azzal a bombasztikus megállapítással, hogy a rosszullét csakis és kizárólag a test sajátja. A spanyol inkvizíció ekkoriban már kiterjedt rosszullét tanulmányokat folytatott, és Paracelsust igazolván titkos iratokban rögzítette, hogy a lélek akkor sem mutat magán rosszullét-tüneteket, ha a testi rosszullét már kilométerekről látszik.
A korszerű rosszullét-tudomány alapja egybefügg a 20. század elején végbement irodalmi forradalommal. Az izmusok korában az olvasó mélyen és olthatatlanul élhette át a fizikai rosszullét minden formáját, ha egy túlságosan is kísérletező írásmű került a kezébe. Egész sor memoár és naplóbejegyzés bizonyítja például azokat a lakodalmas kutyát idéző rosszulléteket, amelyek a dadaista versek olvasóit támadták meg nagy tömegekben.
De az igazi tudományos megközelítésű, az irodalmat és a rosszullétet szerves egésszé kovácsoló kutatás csupán az utóbbi néhány évtizedben zajlik. Az ilyen tárgyú vizsgálódás legjobb táptalaja világszinten is elismert módon éppen Magyarország, mivel itt – vagy ott, attól függ, honnan nézzük – az írásművek minősége és az íróvilág polarizálódása olyan konstellációt eredményez, amely a gyámoltalan olvasót heves rosszullétre predesztinálja.
Jelenleg a Nagy Hadron Ütköztető Irodalmi Részlegében magyar irodalomtudósok vezetésével az általános és a speciális rosszullét-elmélet igazolása terén folynak a kísérletek. Mint köztudott, az általános rosszullét az a rezonancia, amelyet a nap bármely szakában többé-kevésbé mindnyájan érzünk, a speciálist pedig csak akkor, ha kortárs magyar irodalmi alkotást veszünk a kezünkbe. A Nagy Hadron Ütköztető Irodalmi Részlegében a tudósok azt próbálják megállapítani, hogy az általános és a speciális rosszullét milyen viszonyrelációban van egymással, melyik erősíti, illetve gyengíti a másikat, illetve mikor lép fel olyan helyzet vagy állapot, amikor a speciális rosszullétből sima általános lesz, annak minden külső megnyilvánulási jegyével együtt.
A kutatások szépen haladnak, és áttörést sejtető eredménnyel kecsegtetnek, vagyis közel már az idő, amikor a bennünk lévő általános rosszullétet a kellő módon és mértékben leszünk képesek speciálissá konvertálni. Mindaddig, amíg ez be nem következik, legyünk rosszul úgy, ahogy eddig: ki-ki magának, általánosan.
