– Igazgató úr, nagyon nagy a baj! – rontott be dr. Sovák az intézmény vezetőjének irodájába, mindenfajta kopogás nélkül.
Lepedi, az igazgató hozzá volt már szokva az ilyesmihez. Egymás után érték a hasonló inzultusok, mert dacára a sok reformnak és átszervezésnek, a rendszer továbbra sem működött. Hol ez siklott ki, hol az, nem beszélve a sok elakadásról, ami a kórházi ügymenetet csaknem lehetetlenné tette.
– Nyugalom, kedves Sovák – mondta, és hellyel kínálta az orvost. – Ezúttal mi a gond?
– Pityu nem akar dolgozni – sóhajtott Sovák, amikor levegőhöz jutott.
– Ki az a Pityu?! – értetlenkedett az igazgató. Nagy volt a jövés-menés, nem emlékezehetett mindenkire.
– Pityu a sebészünk, azaz hogy csak volt a sebészünk – jelentette ki Sovák.
– És miért nem akarja folytatni a munkát? – érdeklődött Lepedi a megértő vezető stílusában.
– Azt kommunikálja, elege van, besokallt – mondta Sovák.
– Hogy érti ezt? – kapta fel a fejét Lepedi. – Sok neki az ügyelet, vagy hiányzik a hálapénz? Tudassa vele, hogy a jövő héten is lesz egy fizetésemelés, hála a kormányunknak.
– Pityut nem érdekli a pénz – legyintett az orvos. – Még magánpraxisa sincsen.
– Akkor mi bántja?
– Csoda tudja. Talán feszültségingadozás van benne – tűnődött Sovák. – Mindenesetre most nem műt, vagyis műt, de minden esetben csak herél.
– Herél?! – emelkedett föl a székéből az igazgató.
– Mondhatjuk úgy is: miskárol – mondta Sovák. – Tekintet nélkül a diagnózisra, minden műtőbe kerülő beteget megszabadít az ivarszerveitől.
– Ezt nem mondja komolyan!
– De komolyan mondom!
– És ha női betegről van szó?!
– Azt is megoldja valahogy. Pityu szakmailag nagyon a topon van.
– Igen, ezt sejtettem – dünnyögte Lepedi, majd az ablak felé fordulva gondolkodni kezdett. Kisvártatva ismét megszólalt: – Az lesz a megoldás, ha leállítjuk, és valaki mást küldünk a műtőbe.
– Az ki van zárva! Pityu az egyetlen, aki ezen a területen bevethető. Ultrahangos vizsgálatokra ugye, ott a Rezső, ágytálcserére meg a Rozika, de műteni csak Pityu képes.
– Na és a többiek?
– Miféle többiek?
– Az orvosok! A sebész specialisták. Kórház vagyunk vagy mi a szösz!
– Igen, azok vagyunk – bólogatott Sovák –, de az átszervezések után csak én maradtam diplomás.
– Akkor menjen be maga a műtőbe! – förmedt rá Sovákra az igazgató.
– A pszichológus a végzettségemmel? – tárta szét a karját az orvos.
– És Pityunak mi a végzettsége?
– Semmi. Tudtommal nem is járt iskolába.
– Ez hallatlan! Azonnal küldje ide! Beszélni fogok a fejével!
– Már megbocsásson, de Pityunak nincs feje.
– Azt akarja mondani, hogy fej nélkül dolgozik?!
– Ahogy a Rezső meg a Rozika – bólintott Sovák.
– Neki sincs fejük?!
– Egy szál se!
– Mi ez itt? Zombitanya?! – hüledezett az igazgató.
– Dehogy! Ők azok a robotok, akiket a lelécelt személyzet helyére állítottuk be még a maga érkezése előtt.
– Vagy úgy! – dörmögte Lepedi. Egy hónapja nevezték ki az intézmény élére, és még nem volt ideje tájékozódni. Minden energiáját lekötötte a politikai kapcsolatépítés. – Akkor hát mit javasol? Mit tegyünk?
– Lényegében tehetetlenek vagyunk – vakarózott Sovák. – Pityut on-line működteti valaki a közösségi médiából.
– Micsoda?! Még arra sem vagyunk képesek, hogy házon belül kezeljük ezt az izét?!
– Nincs rá keret főnök – mondta Sovák szomorúan. – A pénz, mint tudja, kézen közön elszivárog, ezért Pityut muszáj volt rákötnünk a netre. Mostanáig nem volt vele semmi gond, de nemrég frissült a memóriája és öntudatra ébredt. Úgy tűnik, lerázta magáról azt a kongóit, aki egy bokor aljáról működtette. Talán tőle leste el, hogy az ipse egy kis mellékesért birkákat miskárol.