A honi bulvármédia karvalyként csapott le arra a hírre, hogy az ünnepélyes parlamenti eskütételkor a politikusok egy része nem az előírt szöveget zsolozsmázta. Aki ezen meglepődik magára vessen. Főként annak ismeretében, hogy az eskü – akár politikusi, akár magánemberi – csak egy üres formaság.
Nekem is volt ebben részem, amikor ifjú és boldogtalan jugoszláv katonaként a szocialista hazára kellett felesküdnöm. A szövegben akadt egy rész, amely azt fejezte ki, hogy minden erőmmel és tudásommal harcolni fogok Jugoszláviáért, nem sajnálva, hogy ebben a harcban akár az életemet is odaadhatom.
A kissé nyakatekert megfogalmazást a szöveg szerb eredetije indokolja. A „nem sajnálva” ugyanis úgy hangzott, hogy „ne žaleći”, amit csak egy betű különböztetett meg a „nem akarva”, vagyis a „ne želeći”-től. Mondanom sem kell, hogy amikor a travniki Petar Mećava laktanya udvarán több száz társammal együtt kórusban zengtük a szöveget, ehhez a részhez érve a „ne želeći” jócskán elnyomta a hivatalos formát.
Jugoszlávia sorsa mindenki számára ismert, és az is biztos, hogy sokan mégis az életüket adták érte, teljesen értelmetlenül. De az eskü nem ettől válik patetikusan semmitmondó színpadi játékká, hanem amiatt, hogy nem nekünk magunknak, hanem az ilyesmire fogékony külvilágnak szól. Hiába esküszünk fel pl. az alapokmányra, ha az pár héten belül megváltozik, és hiába fogadunk örök hűséget az éppen regnáló hatalomnak, ha az elkövet valami orbitális disznóságot, amivel már sem a hivatástudat sem az erkölcs vonalán nem lehet azonosulni. Erre a legjobb példa ismét az egykori Jugoszlávia: akik a múlt század 70-es és 80-as éveiben még hittel és átéléssel esküdtek fel az ország védelmére, már nem biztos, hogy ezt a fogadalmat a 90-es évek elején is be kívánták tartani.
És ezzel elérkeztünk a lényeghez, vagyis a fogadalomhoz, ami szintén egyfajta eskü, de attól jóval erősebb. Gyerekkoromban ezzel tréningeztük az akaraterőnket: ha megfogadtuk, hogy pihenés nélkül hazavisszük a falu központjából az ivóvizes kannát, ezt akkor is meg kellett tartani, ha belegebedtünk. Egy középiskolás fogadalmamra máig emlékszem: Szabadkán laktam albérletes diákként, ahová anyám minden hétfőn egy jó nehézre pakolt elemózsiás utazótáskával bocsátott el. Az a bizonyos fogadalom arról szólt, hogy a szabadkai vasútállomásról megállás és kézváltás nélkül elviszem az albérletig ezt a dögnehéz cuccot. Az út hossza megvolt vagy két kilométer. Csoda, hogy bele nem haltam.
Mindezek után azt javasolnám, hogy a politikusok se nyilvános esküt tegyenek, hanem belső, megszeghetetlen fogadalmakat, de nem a vagyonuk gyarapítására, hanem a köz szolgálatára. A baj csak az, hogy az ilyesmit lehetetlen ellenőrizni, azt pedig hiába várjuk tőlük, hogy ezeket a belső titkokat meg is osszák velünk. Mert mi ezt tettük gyerekkorunkban. Respektáltuk egymás fogadalmát, és ezekben a félig játékos, de valójában életre-halálra szóló próbákkal igyekeztünk a társaink fölé kerekedni. Bárcsak ilyen lenne a politikai élet!
