Kisebbfajta botrányt kavart, hogy egy olasz újságíró a pápára hivatkozva kipublikálta, hogy a pokol, mint olyan nem létezik. Állítólag ezt a Szentatya egy négyszemközti beszélgetés során kötötte az orrára, valahogy így: és most jól figyeljen zsurnaliszta úr, mert csak egyszer mondom el, utána pedig rögtön letagadom: a pokol olyan, mint egy nyeletlen kés, aminek nincsen pengéje.
Az újságíró ezt rögtön lefordította magyarra, azaz olaszra, és kipublikálta az infót a világ négy égtája felé. Jól is tette, mert a média, mint a tengeri nejlonhulladékon éheztetett makréla, rögtön bekapta a horgot. Egy újságírónak ennél több nem is kell, úgyhogy ő ezen a ponton kivonul az elmélkedésünkből, és írja a számlát a főnökének a sokszázezer kattintásért, amit e módon megteremtett.
Nem így a Vatikán, bár hogy az utóbbi helyen mi történt, azt jószerével csak találgatni tudjuk. Különösebb erőlködés azért nem kell hozzá, hogy elképzeljük, mivé változott át a hír láttán, hallatán a Szentszék sajtóosztálya. A munkatársak sandán pislogtak egymásra, és csak ültek a monitoraik előtt, mint akik pennát nyeltek, elvégre a főnöknek kell valahogy elvinni a balhét. A főnök pedig kis híján infarktust kapott. Rágta, marcangolta a méreg, hogy már megint mibe keveredett a góré meggondolatlansága miatt, mert az olyan volt, mintha az amerikai elnök azt mondta volna: a demokrácia csak egy illúzió.
A Vatikánban kétségbe vonni a pokol létét meredekebb, mint a pénzvilágban lemondani a haszonról. Ez nekik a tőke, ebből élnek, ez hozza számukra a manit. Sokkal fontosabb a stabil pokol, mint a stabil mennyország, ami abból is látszik, hogy az előbbinek sokkal kiterjedtebb irodalma van. A mennyország olyasmi, mint – megint csak pénzvilági hasonlattal élve – a kassza, ahová belapátolják a hasznot. Lényeges hely, de amilyen fantáziátlan, olyan elérhetetlen. Józan felfogással vajon ki reménykedik abban, hogy ide jut? A mennyországnak nincs semmi realitása, ellentétben a pokollal, ami úgy nyomul be a tudatunkba, ahogy egy túltolt utazási prospektus.
És most jön a boss, és tesz egy célzást, hogy ez az egész csak marketingfogás. Ha a Vatikán fönt lenne a tőzsdén, már a béka segge alatt kúsznának a részvényárfolyamai, de hála a Jó Istennek nincs fönt, és ennek jelentőségét a sajtófőnöke értékelheti nagyra. Joggal reménykedhetett abban, hogy a tűzoltásra elég lesz az a szokásos kommuniké is, hogy ez az egész csak félreértés volt, az újságíró nem ott, nem azt és nem akkor. A többi viszont stimmel. Hasonló a mechanizmus, mint a natúr politikában, ahol az elszólások, vagy a véletlenül bekövetkező őszinteségi rohamok után ugyanígy röppennek ki a sajtófészekből a kliséruhában öltöztetett helyesbítések.
A Vatikán kommunikációs osztályán abban is bízhattak, hogy a valóságos földi poklok sokféleségében ez az éterikus pokolügy nem kelt akkora vihart, hogy ledönthetné a keresztet a Szent Péter bazilika kupolájáról. Mert azt a pápa meg a csapata is pontosan tudja, hogy a pokol – akár valós, képzeletbeli – a sokadik helyen van a fontossági listánkon. Kivéve akkor, ha szórakoztató.
