A nap, amikor Cipvalik bal lábbal kelt fel

2020.11.23.
Olvasták: 782

A nap, amikor Cipvalik bal lábbal kelt fel teljesen közönséges volt. Nevezhetnénk akár szokványosnak is, de ha már közönségest mondtunk, maradjon így. Megesik, hogy kiszalad a szánkon valami, és azt rögtön meg is bánjuk. A fejünket legszívesebben belevernénk a falba, de nem lehet, mert ez csak egy irodalmi fogás. Sokan mondták már, hogy legszívesebben belevertem volna a fejem a falba, ám a pitekuszoktól napjainkig ezt senki sem tette meg. A pitekuszok pedig azért nem, mert akkor még nem rendelkeztek fallal.

Tartsunk ki a közönségesnél, mert ahhoz nem kell használati útmutató. Ami nem közönséges, az rendkívüli, vagy ha kacifántosan akarunk fogalmazni, akkor közönségtelen. Utóbbira szép példa jelen sorok írójának találkozója az olvasótáborával. Na, az volt közönségtelen. A nap viszont sohasem lehet ilyen, hacsak nem a világvégéről van szó, annak is a speciális fajtájáról, amikor az emberek csak úgy, fogják magukat és eltűnnek, átadva helyüket a csendnek és az eseménytelenségnek.

Érdekes, hogy pont most jutott eszembe, de ha már így alakult, nem tartom magamban: gondolkodtak már azon, hogy mindaz, amit mi eseménynek tartunk, valamilyen módon hozzánk, emberekhez kapcsolódik vissza? Ahol nem vagyunk jelen, például a világűrben nem történhet esemény. Ott minden csak zúg, zizeg vagy vibrál és sugárzik. Balgaság ugyanakkor túlzás lenne ezt eseménynek nevezni, mert az ilyesmihez le kell ereszkednünk a Föld hátára. Tovább bonyolítja a helyzetünket, hogy ehhez nem lehetünk egyedül, mert az, ami velünk megesik, az legfeljebb tapasztalat lehet vagy élmény. Belelépünk egy sünbe, és megtanuljuk, hogy a cipő jó dolog, a sün meg szúr. Eszünk egy finom bogyót és megtanuljuk, hogy az íze kellemes, ugyanakkor megfosat. Esemény ebből akkor lesz, ha egy fontos csata hadvezéreként lépünk bele egy sünbe és nem tudjuk vezényelni a hadmozdulatot, vagy bezabálunk fosató bogyókból és ahelyett, hogy nagyszabású átkaroló hadműveletbe kezdenénk, alibizünk valami fedezékbe vonulással, miközben jajgatva szedegetjük ki a talpunkból a tüskéket vagy tapogatjuk az árokpartot, hogy van-e ott friss lapulevél. Merthogy kőkorszaki csatáról van szó. Most miért csodálkoznak? Mondtam én egy szóval is, hogy motorizált harckocsik meg ütegek szerepelnek a példámban?! Bármire megesküszöm, ami szent, hogy nem! Az eseményhez viszont ragaszkodom, és ahhoz is, hogy ezekből viszonylag kevés van. Sokkal kevesebb, mint közönségességből, mert ha azt vesszük, az utóbbi csupán egy olyan állapot, amikor nincs esemény.

Helyben vagyunk, mondhatják most önök, és ebben nem nagyot tévednek, viszont ne essenek bele abba a kelepcébe, hogy elhiszik, ezzel meg is találták a magyarázatot erre az állapotra. Az pedig, hogy valaki csak úgy lazán kiböki, hogy a nap közönséges, akkora tévedés, mint hinni a fenntartható fejlődésben.

Nem szeretném, ha a magyarázkodás vétségét a fejemhez vagdosnák, ezért csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy a fejlődés meg a tévedés szegről-végről rokonok kell, hogy legyenek, legalábbis szemiotikailag. Na de, ha már a Napnál tartottunk egy ekkora égitest közönségessége a puszta létezése miatt is kizárt. Mint tudjuk, a felszínén úgy négy-ötezer fok van, de belül durván kilencvenöt millió fokon dübörög. A legfurcsább mégis az, hogy tizenegy évenként megcsillapszik a sugárzása, mintha valaki lejjebb tekerné rajta a termosztátot.

Minden ez a gigantikus tűzgömb, csak nem közönséges, de ha önök azt mondják, ne beszéljek félre, nem az égtestről, hanem az időről, az éjféltől másnap éjfélig tartó periódusról volt szó, akkor nagyon igazuk van. Az ilyesmi már nagyon is lehet közönséges. Vegyük ki például a történelemből azokat a napokat, amikor nem történt semmi. Nem vívtak csatát, nem írtak alá országok sorsát eldöntő egyezményeket, nem találtak fel új eszközöket, nem fedeztek fel új földrészt vagy szigetet, hanem ahogy megvirradt úgy be is sötétedett, és az emberek akkor vették észre, hogy a napi tennivalójukat leszámítva nem cselekedtek semmi érdemlegeset, amikor leszenderedtek az ágyukra és magukra húzták a pokrócot. Nagyon sok ilyen nap lehetett, mi több, rengeteg, az összes mögöttünk lévő nap durván kilencvenkilenc százaléka. A paraszt parasztolt, az orvos paraszolvencelt, a kovács kovácsolt, a mester mesterelt és így tovább. Föl sem ocsúdott senki abból a műveletsorból, ami csupán a rutint hozta el számára.

A könnyebb megértés érdekében vegyünk egy példát: mi történt, mondjuk, Krisztus után nyolcszázhetvenegy november 23-án? Ne erőlködjenek, és ne is bújják a Google-ot, megmondom én: az égvilágon semmi! Az volt a nihil, a tök eseménytelenség. Ha az ilyen és hasonló napokat valamilyen rostával kiráznánk a történelemből, alig maradna meg valami és abban sem lenne túl nagy köszönet, mert az meg nem lenne szép. Mondhatjuk hát, hogy ha az eseménytelenséget meg a közönségességet kirostáljuk az életünkből, akkor a szépségtől meg a boldogságtól veszünk búcsút? Nem én adom a szájukba ezt a gondolatot, maguktól jöttek rá erre. Bízva bizakodom abban is, hogy amikor újfent azt mondom, hogy azon a közönséges napon, amikor Cipvalik bal lábbal kelt fel, módfelett kiegyensúlyozottnak és boldognak érezte magát.

Bizonyos megközelítéssel nézvést ez már majdnem esemény.

Majoros Sándor

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Ne hagyja ki ezt sem: