Nem mehetünk el szó nélkül amellett, ami a világon tojásfronton zajlik: kiderült, hogy tőlünk nyugatabbra – nem mondom meg, melyik országban, mert azt úgyis tudják – rovarirtó (vagy növényvédő?) szerrel mérgezték meg az emberiség egyik legbecsesebb kincsét, a tojást. A botrány hatalmas, a világ zúgolódik, miközben tízezer szám törik össze a tojásokat.
A kérdés egyik fele innentől az, hogy mit lehet kezdeni ilyen hatalmas mennyiségű mérgezett rántotta alapanyaggal? Bármire gondolunk, semmi sem jó ötlet. Mert vegyük például azt a hipotetikus lehetőséget, hogy ezt a masszát – a veszteségek minimalizálása érdekében – belekeverjük az állatok takarmányába, és föletetjük a marhákkal vagy a csirkékkel. A méreg innentől nem azonnal és direkt módon kerül be a szervezetünkbe, hanem később, a sült husival. Az állatok ugyanis elraktározzák ezeket a vegyszereket, és amikor levágjuk őket, nemes bosszút állva az egészet a pofánkba nyomják.
A másik lehetőség az, hogy a masszát jó mélyen elássuk a föld alá, és az egészet rábízzuk a természetre, hogy ő végezze el a dolog nehezét. Ezzel a módszerrel az a hiba, hogy a talajvíz belemossa a kemikáliákat az ivóvizünkbe, és mi azt csapvíz formájában, kicsiny, de nem lehanyagolható adagokban vesszük magunkhoz.
A következtetés tehát az, hogy a méreg – hiába minden más irányú propaganda – olyan, mint az atomhulladék: borzasztóan költséges módon kell izolálni, és még költségesebb módon semlegesíteni. Nem beszélve arról, hogy ennek a semlegesítési folyamatnak is lehetnek olyan melléktermékei, amely ad absurdum még veszélyesebb anyagokat pöknek a természetbe, mint a megsemmisítendő volt.
A valódi baj természetesen nem a tojásban rejlik, hanem mindabban, ami még titokban maradt. Emlékszik még valaki a néhány – talán tíznél is több – évvel ezelőtt kipattant guargumi botrányra? A világsajtó heteken át erről a veszélyes adalékanyagról cikkezett, aztán a botrány elült, és a guargumi azóta köszöni szépen, jól van.
Ha most egy jó tündér föllebbentené a szemünk elől a fátyolt, és radarszemekkel meglátnánk, mi mindent eszünk, iszunk vagy szívunk magunkba olyan póriasan közönséges tevékenység közepette, mint amilyen a puszta létezés, mindannyian hisztérikus rohamot kapnánk.
De ez a jelenség nemcsak a megemésztendő anyagok vonalán rombolja az életünket. Néhány hete vettem egy pólót – kínait, persze – és mert nem volt időm kimosni, azon frissiben fölvettem. Így, betöretlen módon bekkeltem ki vele a napot, ám a végén már olyan rosszul voltam a vegyszerszagától, mint Héraklész volt a Nesszosz bőréből készített kabátkájában.
Nem azt akarom ezzel sugalmazni, hogy a mérgekkel impregnált kínai holmik egy mosástól elvesztik életromboló hatásukat, de hogy jobb érzés lesz őket felvenni, az nem kétséges. Az öblítő szerek, mosóporok káros hatásait pedig ideiglenesen felejtsük el.