A melltartó

Felvevőgép nélkül is könnyebb filmet készíteni, mint ötlet nélkül, mert az előbbinek ugye, ott a mobiltelefon, viszont ha nincs elképzelés, akkor megette a fene az egészet. A bonyolult, sokszálas történetvezetés például nem mindig nyerő, mert ahhoz hangulat kell, és azt olyan tényezők is befolyásolhatják, amelyekkel szemben nemcsak a néző, hanem a rendező is tehetetlen. A trend egyértelműen erre mutat, de nem mindig van kedvünk olyan élethelyzetekkel foglalkozni, amelyek pszichológus után kiáltanak, vagy natúrban végigkövetnünk valamilyen őrült tömegmészárlást, hogy a klisét klisére halmozó, CGI-vel készült szuperhős-filmeket ne is emlegessük.

A film működőképességének legfontosabb feltétele tehát egyértelműen az ötlet. Vegyük például azt a szituációt, amikor egy filmes szakembernek tudomására jut, hogy Azerbajdzsánban, Baku közelében van egy olyan vasútvonal, amely szó szerint beékelődött a külváros nyomorúságos építményei közé. A sínek mellett olyan kevés a hely, hogy egy anorexiás modellnek is be kéne húznia a hasát, hogy elférjen a mozdony és a falak közötti résben. Ám a vonat naponta csak egyszer-kétszer jön erre, így a helyiek úgy viszonyulnak a pályához, mintha utca lenne. Asztalt állítanak a sínekre, és ott kártyáznak, a mosott ruhákat pedig madzagokon keresztbe felaggatják a vasút fölé, tudván, hogy ha a szerelvény dudája megszólal, még lesz idejük a cuccot lekapkodni.

Aki életében egyszer végigdöcögött ezen a távon, az ablakon kinézve egészen biztosan telefényképezte a mobilját, vagy függetlenül attól, hogy van-e köze a filmes szakmához vagy nincsen, kapásból arra gondolt, hogy ezt az abszurd helyszínt az isten is filmezésre teremtette. A címe lehetne, mondjuk: The brai, azaz magyarul: A melltartó. Vegyünk egy nyugdíjazás előtt álló mozdonyvezetőt, Nurlant, akinek a munkája jelenti az élet értelmét, de tudja, hogy hamarosan át kell adnia a gázkart a fiatalabb kollégájának és onnantól jön a nagy büdös nihil. Most még vezeti ezt a rozoga vasszörnyet, ami akár egy kimustrált transformer lustán kúszik be a bódékkal, vakolatlan viskókkal kijelölt labirintusba, és fölzabál minden útjába kerülő ruhadarabot. Hatalmas szerencse, hogy egy kisfiú mindig lesben áll, és amikor a szemafor zöldre kapcsol, végigfut a pályán és sípolással figyelmezteti a népet, hogy ideje menteni, ami menthető.

A mozdony néha így is elragad egy-két pokrócot, női blúzt vagy egyéb ruhadarabot, de azok sosem kerülnek szemétbe, mert Nurlan este, munka után hazafelé ballagva mindet visszaadja a gazdáiknak.

Szinte adja magát a helyzet, hogy mivel férfiemberről van szó, a legizgalmasabb mindig az, amikor a vasparipa női fehérneműt zsákmányol, nem beszélve arról, hogy ez a lassú, csoszogó haladás lehetővé teszi a Nurlan számára a kukkolás gyönyörűségét is, mert a vezetőfülkéből kellemesen átlát a falak és kapuk fölött. Így amikor a mozdony egy világoskék melltartót sodor le a szárítókötélről, hősünk elhatározza, hogy megkeresi a gazdáját. Nagy segítség számára ebben az a körülmény, hogy közben nyugdíjazzák, és hirtelenében annyi ideje lesz, mint a Kaszpi-tenger. Kezdetben csak félszegen, óvatoskodva próbálkozik, de hamar megjön a bátorsága és egyre kreatívabb ötletekkel veszi rá a sínek mellett lakó asszonyokat arra, hogy vegyék föl a kék melltartót. A párhuzam Hamupipőke üvegcipellőjével a napnál is világosabb, mert hát Nurlan is arról ábrándozik, hogy ezzel a módszerrel megtalálhatja élete párját.

Az ötlet eredetiségét még ez a kedves kis mese sem csorbítja, hiszen a bakui vasút kanyargása maga a valóság, és az is teljesen hiteles, hogy a szárítókötelekről lesodort ruhadaraboknak abban a világban, ahol minden apró tárgy megőrzésre érdemes érték, ilyen különös utóéletük lehet. Nurlan szerepére a rendező, Veit Helmer azt a Miki Manojlovicsot kérte fel, akinek kiváló színészi képességeiről már a nyolcvanas években megbizonyosodhatott a világ (Apa szolgálati útra ment). Azóta ő is megöregedett, és mint a jó borok, megérett. Ha filmgyártásban létezne olyan rangsorolás, mint a teniszben, Miki Manojlovics top 10-es színész lehetne, de így, hogy ez a lista ebben a műfajban nem létezik – és ez néha bizony kár –, kifejezetten annak a kárvallottja, hogy egy kis balkáni országban látja meg a napvilágot. A szakmai előmenetele viszont így is bámulatosan sokszínű és értékes, mert mindamellett, hogy alapjában véve karakterszínész, elképesztően gazdag eszköztárral rendelkezik. Nurlan szerepe annyira illik rá, mintha rászabták volna, bár a film legelején, a nyitó képeknél azért még kíváncsian várjuk, vajon milyen nyelven fog megszólalni: azeriül, szerbül, németül?

A meglepetés az, hogy Miki Manojlovics semmilyen nyelven nem beszél, mert ez egy némafilm. Nincs dialógus, itt minden a gesztusokon, és a testbeszéden múlik. A történet önmagát építi fel, és ehhez olyan narratív összekötő szövegre sincs szüksége, amit Michel Hazanavicius Oscar-nyertes A némafilmes című alkotásában láthattunk. Az is biztosra vehető, hogy a kisebb szerepekben szinte csak villanásokra fölbukkanó személyek valóban ott élnek a sínpár mellett, kivéve azt néhány epizódszerepet, amelyekhez azért kellett az igazi színészi játék.

Mindent összevetve Veit Helmer munkája kellemesen naiv, erőszakmentes, ugyanakkor csodaszép tájakat fölvonultató alkotás, ami az első pillanatától az utolsóig érdekes és szórakoztató. Minden egyes beállítása, képkockája vizuális élmény, és olyan hatást kelt, mintha egy igényes képregényt lapozgatnánk. Csodálatosan megkomponált, szinte már lírai fény- és árnyékhatásokkal tökéletessé varázsolt látványvilágot kapunk, amelyet a kedvesen minimalista, de következetesen humánus beállítottságú történet szinte megkoronáz. Mivel éppen világjárvány van, moziba ez a film aligha kerülhet, ám ettől eltekintve sem valószínűsíthető, hogy tolonganának rá az érdeklődők. De ha szerencsénk van, valamelyik filmcsatornán még rábukkanunk. Csalódást nem fog okozni, az biztos.