Képzeljék, találtam egy cikket, ami arról szólt, hogy esetleg mégis létrejöhet az időutazás! Az írás nem volt számomra elég, hogy megfejtsem a titkot, így nem tehetek mást: követem a magyar gyakorlatot és olyasmiben próbálok okos lenni, amihez nem értek. Az említett cikk szerint a kulcs a kvantum-összefonódás.
Hasonlóképpen képzelem el ezt, mint a fluxuskondenzátort, mert arról csak annyit kell tudni, hogy a Doki skiccelte rá egy cetlire, miután leesett a vécécsészéről. Ez minden, amit a tudomány felderített a fluxuskondenzátorról, ám közismert, hogy lehetővé teszi az időutazást. Így működhet a dolog a kvantum-összefonódással is, ami egy kísérteties jelenség, mert a részecskéket arra készteti, hogy egymással szinkronban viselkedjenek. Függetlenül attól, hogy egymás mellett vannak, vagy irdatlan nagy távolságban.
Logikailag ez szöges ellentétben áll mindazzal, amit az én időmben (II. Ramses kora) tanultunk, így a fénysebesség is, mint átléphetetlen határ, mehet a kukába. A kvantum-összefonódással semmi akadálya nincs annak, hogy egy részecske a Földön ugyanúgy pörögjön, ahogy a vele szinkronban lévő párja az Alfa Centaurin. Négy egész két tized fényévnyire! Egyszerre észbontó és hátborzongató. Legalábbis elvileg.
Őszintén szólva én ennél a pontnál meg is álltam, mert azt a hipotézist, hogy a kvantum-összefonódás akár az időutazást is lehetővé teheti, már nem tartom fölfoghatónak. De az elgondolkodtatott, hogy ha Emmett Brown útját követve vissza is mehetnénk a múltba, az a kvantummechanika dacára is csak passzív szemlélődés lenne. Szóba sem jöhet, hogy Adolf Hitler megöljük még tizedes korában, vagy hogy a Jézust eláruló Júdást még a tett elkövetése előtt leütjük egy husánggal. A múltba beavatkozni sem a gyakorlatban, sem az elméletekben nem lehetséges – derül ki a fent említett cikkből.
Én ezt Isten mérhetetlen bölcsességének tulajdonítom. Mert gondoljuk csak el, mit eredményezne, ha Hitlert tizedes korában lepuffantanánk. Az a sok tízmillió ember, aki miatta halt meg, hirtelen föltámadna, és új alternatív történelemszálakat nyitna. Még ha darazsak lennének vagy hangyák, akkor is óriási áttervezésre, átrendezésre volna szükség a világ rendszerében, de így, hogy emberekről van szó, akiknek a végtelen felé tendálnak az igényeik, az átalakulás mértéke egyszerűen fölfoghatatlan.
Erre még maga a Teremtő sem lenne képes, vagy ha mégis, jobban járna, ha lenullázná a világot és mindent újrakezdene. De ő ettől valahogy ódzkodik. Amikor már az ostoba is látja, hogy menthetetlenül félrement minden, ő csak-toldoz és foldoz. Bizonyára okkal teszi ezt, vagy mert mérleget von, és a maga racionális módján arra a következtetésre jut, hogy az emberekért ugyan nem kár, de a virágokért, bogarakért, oktalan állatokért igen.
A végkövetkeztetésem az, hogy minden bizonnyal ez a bonyolultság teszi lehetetlenné az időutazást: elvileg talán megoldható lenne, mint ahogy azt a tudósok pedzegetik, de ha visszamennénk a múltba, még jobban kinyírnánk magunkat, mint ahogy most tesszük, tehát van egy isteni biztosíték, ami ezt megakadályozza. Persze a biztosítékot patkolni is lehet, de ha ezt megtesszük, elveszítjük a garanciát. Szóval a végszó az, hogy hagyjuk a fenébe az időutazásról szőtt álmokat, és foglalkozzunk a jelennel. Az is éppen olyan megfoghatatlan és kiismerhetetlen, mint a múlt vagy a jövő.