Amíg az ember fiatal, sok mindenbe belelovalja magát – ez közhely, egyben pedig tény. Az ifjú ember nem törődik a következményekkel, tövig nyomja a gázpedált, száguld, mint az eszeveszett, és kineveti az öregeket, ha látja, hogy két emelet között megállnak pihegni. Aztán ő is megérkezik ebbe a korba. Már ha megéri, mert mostanában mintha kevesebb esély mutatkozna erre, mint harminc vagy ötven évvel ezelőtt. Tévedés ne essék, az akkori fiatalok is hajlamosak voltak az őrültségekre, de ezt nem divatból tették, hanem hirtelen ötletből, a hecc kedvéért. Tudok egy esetről, amikor a tizenéves fiatal nekifutásból, testhez szorított kézzel ugrott fejest a Balatonba. A baj csupán az volt, hogy azon a helyen alig negyven centi volt a víz. Az ifjú csigolyatörést szenvedett és nyaktól lejjebb megbénult. Ezután tengersok bölcsességgel gazdagodva megírta, azaz tollba mondta a saját tragédiáját, de ez mit sem változtatott azon, hogy a hátralévő életét magatehetetlenül, mozgásképtelen állapotban töltötte. És mindezt egyetlen könnyelmű, rossz döntés miatt.
Rengeteg ilyen eset van, gondolom, önök is tudnak néhány hasonlót, sőt többet is, mint kellene. Belőlem is csak azért kívánkozik ki mindez, mert olvastam, hogy ezen a hétvégén egy fiatal a Puskás aréna faláról a mélybe zuhant. Nem halt meg, de súlyosan megsérült. Csak ő tudná megmondani, miért szenvedte el ezt a balesetet, bár az a sejtésem, hogy a virtus és a szereplési vágy hajszolta bele ebbe a mutatványba. Produkálni akarta magát, hogy a haverjai felvegyék a mobiljukkal, és rekordnézettséget érjen el a videómegosztókon. Mert az esetek túlnyomó többségében ez a cél. Se szeri se száma a nagy eséseket, ütközéseket bemutató videóknak, és bár ezen a többség csak derülünk, azért mintha a fájdalmat is éreznénk, amit az esetek valódisága magában hordoz. Ezekben a kalandokban nem kaszkadőrök szerepelnek, és néhány kivételtől eltekintve nincs is bennük trükközés. Még szerencse, hogy a fájdalom nem sugárzik ránk a kijelzőkről, így csak értetlenkedünk, hogy miként szánhatja rá magát valaki ekkora őrültségre.
Mindenki döntse el, hogy sajnálja-e ezeket az ifjakat, vagy inkább gúnyolja őket. Szerintem ez nem is ennyire egyértelmű, mert ha visszagondolok, fiatal koromban én is éppen elég meggondolatlan voltam ahhoz, hogy belebonyolódjak valamilyen csínybe. De azoknak nem volt komolyabb következménye, mert a védekezési ösztönök akkor még működtek. Tudtuk, hol kell megállni és mi az, ami már nem éri meg. Manapság sajnos ez nem így működik, mert ami nincs fent a neten, az nem érdekes. Mit ér egy megmászott sziklafal, ha olyan helyen történik, ahol nem készülhet róla videó, és ki kattint rá azokra a rövidfilmekre, ahol a két emelet között pihenő öregek szuszognak? Ugye, senki? Hát emiatt másznak fel a fiatalok a sima falakra, és zuhannak le onnét a betonra. A kórházi ágyon aztán, befájdalomcsillapítózva, a mobiljukat nézegetve megelégedve látják a mutatványuk nézettségi adatait, és arra gondolnak, mindegy, hány csontjuk tört el, így is megérte. A lelkük pihegjen rajta.
