Kíváncsiságteljes várakozás előzte meg Ridley Scott legújabb szuperprodukcióját, amely végül, hosszas bizonytalankodás után Mentőexpedíció néven került a magyar mozikba. A forgatókönyv egy számomra teljesen ismeretlen író, Andy Weir könyvén alapszik, és bár a zöld hátteres technika meg a CGI mindent bevetett annak érdekében, hogy ez ne látszódjon a filmen, a végterméknek egy kissé mégis bestseller jellege van. Túlzás volna azt állítani, hogy a sztori időnként könyvszerűen vontatottá válik, de a vetítés közel két és fél órája alatt többször is megesett, hogy mögöttem a nézők beszélgetni kezdtek valami abszolúte nem a filmhez kötődő dologról, ami jól jellemzi a film érdekességét.
Ha viszont nem kukacoskodunk azzal, ami a tudományosság burkába öltöztetett űrtörténeteket eleve komolytalanná változtatja, mármint, hogy előbb-utóbb mindből kibukkan a hamisság, a Mentőexpedícióval nem lesz semmi gondunk. Csak akkor kezdünk el fészkelődni, ha eszünkbe jut, mi mindent tudtunk meg a Marsról az utóbbi néhány évben. Olyasmikre gondolok, hogy a vörös bolygó talaja színtiszta méreg a földi növények számára, meg hogy a vékony, mágneses mezővel egyáltalán nem védett atmoszférán keresztül a gyilkos erejű kozmikus sugarak akadálytalanul érik el a felszínt, és még sorolhatnám. Józan, paraszti felfogással tehát be kell látnunk, hogy a Marson lehetetlen életben maradni, pláne egy vékony plexiüveg alatt, és pláne több hónapok keresztül.
Ezt az aggodalmaskodást muszáj kint hagynunk a popkornos pult előtt, mert csak így leszünk képesek átadni magunkat annak a boldog feledésnek, ami sci-fi élvezetéhez nélkülözhetetlen. Mindezt a stábmunka szokásos vérprofi színvonala is erősítheti: a marsi tájképek szerelmeseinek bizsergető gyönyört fognak okozni a költői szépségű totálképek, az pedig hab a tortán, hogy a földi NASA központ jeleneteit itt forgatták nálunk, Budapesten, a Bálnában.
A Marson rekedt asztronauta szerepében Matt Damon úgy alakítja a töretlenül magabiztos, jég és vörös por hátán is megélni képes tudóst, ahogy az Hollywood nagykönyvében írva vagyon. Azt mondják az ismertetők, hogy a film egyik erénye az, hogy a főhős ebben a drámai helyzetben is képes viccelődni, de ezek inkább a néző felé küldött kacsintások, hasonlóak azokhoz a kiszólásokhoz, amelyeket Salamon Béla bácsitól hallhattak a kabarészínpad előtt pöfékelők. Kapunk néhány tipikusan hollywoodi csavarintást is, de a végkifejlet egy pillanatig sem lehet kétséges.
A regény idejét sem sikerült hézagmentesen hozzáigazítani a filméhez, így kifejezetten zavaróak az előbb heteket, aztán pedig hónapokat kitevő ugrások. Azt az illúziót keltik, mintha a Marson eltöltött hónapok csupán napok lennének, de a legnehezebb elfogadni azt, hogy Mark Watneyt – ez a főhős neve – sem önbizalmából, sem optimizmusából nem mozdítja ki a kozmikus magány.
Bárhogy is szépítjük, nem tagadható le az, hogy a Mentőexpedíció csupán egyike a sok-sok Robinson utánzatnak, és még csak nem is a legütősebb. Nekem hirtelenében a Robert Zemeckis-féle Számkivetett jut eszembe – a fogfájós Tom Hanksszel a címszerepben –, amely itt a Földön, egy parányi csendes óceáni szigetre korlátozódott, mégis sokkal érdekfeszítőbb és nem utolsó sorban hitelesebb volt ennél a marsbéli sztorinál. Túl sok itt a tényként elébünk pakolt írói fogás ahhoz, hogy a Mentőexpedíciót hót komolyan vehessük, és hogy napok múlva is beszélhessünk róla. Ha meg is tárgyaljuk azokkal, akik szintén rááldoztak 2090 forintot, legfeljebb azt latolgatjuk, mi volt benne a legordítóbb tudománytalanság. Ez pedig nem éppen biztató előjel, ha egy filmet a tartós értékek polcára próbálunk felhelyezni.
