A minap hallottam egy őslénytani előadást, igaz, felvételről, de nekem mindenesetre új tényekre világított rá. Eleddig fogalmam sem volt arról, hogy elviekben lehetséges a gyapjas mamutok klónozása. Épen előásott maradványokból elég jól állunk, és az indiai elefánt akár ki is hordhatná a mamuttetemből kipiszkált DNS-sel megtermékenyített sejtet. Pazar dolog a tudomány, de vajon van-e értelme e nagy benga jószágokat újrateremteni? Bár alapvetően lusta természettel bírok, képzelőerőm viszonylag fejlett, így könnyen belehelyezkedtem a békés túrázó lelkiállapotába, amint csiperkegyűjtögetés közben hirtelen elétoppan a régmúlt idők egyik túlméretezett ormányosa. Megfagyna bennem nemrég elmajszolt parizeres zsemle is. Aztán rájöttem, hogy találhatnánk méltó alkalmazási területet e jószágoknak, éspedig mindannyiunk hasznára.
Társadalmunk gazdagjai halmozzák az anyagiakat, de a bővelkedés mit sem ér, ha nincs módjukban megmutatni a jólét mértékét. A leggyatrább közérzet bizonyosan egy alsógatyás milliomos lelkében lelhető fel. Ezért vannak méregdrága karórák, csillagászati összegeket kóstáló autók, használati helyett anyagi értékkel bíró ékszerek.
De hiába autó, óra, ékszer, amíg akadnak olyan embertársak, akik nem átallanak e tárgykörökben olyan mérvű tájékozatlanságot mutatni, hogy az már vérlázító. Hiába farol a luxushotel elé az aranyozott Rollce, ha a tudatlan polgárnak fogalma sincs a járgány árcéduláján szereplő nullák számáról. Hiába csillan a hetyke napfény a nyakéken, ha a pórnépnek lövése sincs az ellenérték mekkoraságáról.
Autóból is, óra-ékszerből is rengeteg fajta van a világon, az öreg Isten sem tudja fejből a teljes katalógust, nem beszélve a mindezt megnehezítő árfolyamváltozásokról. Világos, hogy etalon kell, egyértelmű státusszimbólum, ha nem akarjuk, hogy a felső tízezer lelkivilága összeomoljon, és ezt bizony még a legelszántabb proli sem óhajthatja, ha van csöppnyi esze.
Itt jön a képbe a felélesztett mamut. Vélhetően nem két fillér életre pofozni egy ilyen prehisztorikus hústornyot, de minden pénzt megér, pláne, ha ezt a tényt aztán szakszerű médiahadjárattal a nép fejébe sikerül verni. Ha már mindenki tudja, hogy a mamut baromi drága jószág, és nemcsak megvenni, de irdatlan étvágya okán fenntartani is rettenetesen költséges, a leggazdagabbak végre fellélegezhetnek, a megkérdőjelezhetetlen státusszimbólum előállt. Viselhetnek eztán kifakult klotgatyát, letiport strandpacskert, kinyúlt atlétát, kínai kvarcórát, de ha lezser jobbjuk csuklóján oly póráz hurkolódik, melynek másik végén egy méla mamut ballagja mondén métereit a kutyafuttatón, még a legtudatlanabb, legbeszűkültebb népfi is látja, mennyi az annyi.
Az más kérdés, hogy hogyan lehet legelegánsabban felszedni a nagy hirtelen kipottyant mamutürüléket, és betuszkolni egy százliteres szemeteszsákba, de aki igazán ügyel a látszatra, bizonyosan megoldja. Ez már legyen az ő gondja.