Az írásbeliség kialakulásával egyidős az a vita, hogy vajon meg lehet-e valakit tanítani irodalmi szinten írni. Sokat vannak, akik állítják, igenis, meg lehet és ennek bizonyítására tanfolyamokat is szerveznek, amelyekre bárki beiratkozhat, ha ki tudja fizetni a tandíjat. Az íróiskolák ugyanis mind pénzdíjasak, s mint ilyenek, közel állnak az átveréshez. Nem azért, mert egy kezdőt lehetetlen képzés útján fölküzdeni a középszerig, hanem mert elhallgatják a hallgatók elől a lényeget.
Majoros Sándor ötperces íróiskolája ezt a hiányt igyekszik bepótolni, mégpedig úgy, hogy őszintén, kertelés nélkül rávilágít az íróvá válás első és egyetlen követelményére. Ez pedig nem más, mint az olvasás. Aki író szeretne lenni, azt megelőzően, hogy az első novelláját megírná, hosszú éveken, de inkább évtizedeken keresztül kell olvasnia. Nem a kortárs magyar irodalmat, hogy úgymond: képbe kerüljön, hanem a világirodalom remekeit. Olvasottság nélkül írni éppen olyan nonszensz, mint belevágni a fotózásba anélkül, hogy a mesterek munkáit szemügyre vennénk. Azt hihetnénk, hogy az íróiskolák létjogosultságát éppen ez adja: megmondják a delikvensnek, mit érdemes olvasnia. Fölösleges bizonygatni, hogy ez az okoskodás téves, mert akinek kurzuson, házi feladat szerűen kell kiporciózni, mit olvasson, gépiesen fog olvasni, aminek ugyebár nincs semmi értelme. Az olvasás célja az, hogy beinduljon bennünk az öngerjesztő gépezet, mert egy idő után az irodalom már ösztönösen is késztetni fog bennünket a jó könyvek keresélésére. Nem baj, ha kezdetben mellényúlunk, mert később kialakul bennünk az a képesség, hogy a búzát külön tudjuk választani az ocsútól.
Miközben olvasunk, ne is gondoljunk arra, hogy tán mégiscsak jobb lenne írni, mert az olyan lenne, mint egy házat alapozás nélkül, lápos területre felépíteni. Sok tucat könyvet kell megismernünk ahhoz, hogy ezt a lépést megtehessük, de ha igazán komolyan vesszük az olvasást, idővel rá fogunk jönni arra, hogy olyan szinten, mint ezek az óriások, úgysem tudunk írni, ha a fene fenét eszik, akkor sem. Szerencsés esetben ez odáig is elvezethet bennünket, hogy le is mondunk az írói ambícióinkról és megmaradunk profi olvasónak. Ha így döntünk, az ötperces íróiskola már el is érte a célját, mert bár a neves szakembergárdával megtámogatott írótanodák ezt sosem vallanák be, valahol titkon és mélyen ők is erre törekednek. A már befutott írók úgy vannak ezzel, hogy kell a francnak a konkurencia. A támogatás így is kevés, és ha még többen nyomulnak rá, a végén mindenki éhen marad. Ezért húzzák és nyúzzák ezt az egész íróoktatás dolgot, ameddig csak lehet. Arra játszanak, hogy az intelligensebb hallgatók maguktól is rájönnek erre a mögöttes szándékra, a gyengébbek pedig beleunnak és szép csöndben lemorzsolódnak.
De most, miután a Majoros-féle ötperces – ingyenes – íróiskola leráncigálta a leplet erről a mesterkedésről, többé nem lehet az íróaspiránsok idejével és pénzével trükközgetni. Ettől a pillanattól mindenki tudja, hogy gyakorlatilag bárki lehet író, ha nem rest, és elolvassa azt a kb. 300 könyvet, amely a világirodalom legjavát kiadja. Nagyjából öt év alatt megoldható a dolog, és ez bőven elég ahhoz, hogy az ember akár meg is gondolja magát. Ha így történik, akkor sincs miért bánkódnia, mert ez a muníció elég lesz egész életére, és ez sokszor megnyugtatóbb érzés, mint szembenézni a publikált írások keltette közönnyel. Gondolkodjon el rajta, akit érint.