Valamikor régen a magyar pofont magasan jegyezték a világpiacon, de ez az idő ma már elmúlt. A magyar pofon jelen pillanatban sehol sincs a nagy, életerős nemzetek atyai és egyéb pofonjaihoz képest. A baj gyökere az, hogy a mai magyar ifjúság már egyáltalán nem pofozkodik, ehelyett naphosszat az interneten lóg és ott, különféle videojátékokat nyüstölve virtuális pofozkodásokban éli ki magát. Pedig az igazi, nagymama receptje szerint készült békebeli pofonnak nincs párja. Mennyire másabb egy visszakézből leadott, hamisítatlan magyar tenyércsattanós azoknál a nevetséges keleti utánzatoknál, amelyek karate formájában gyűrűznek be az országunkba!
Régen bőven volt utánpótlás nyaklevesekből és pofonokból, mert az iskolában a tanárok gond nélkül gyepálhatták a nebulókat, de manapság ez már nem éppen EU-kompatibilis magatartás. Nincs olyan öreg gondnok, vagy nyugdíj előtt álló vén tanár, aki emlékezne azokra a boldog békeidőkre, amikor a pofonok úgyszólván kötelékben repkedtek az iskolai folyosókon. Állítólag az utolsó iskolai pofon fűrészporral kitömött példányát az Iparművészeti Múzeum alagsorában őrzik.
A veszély nagyságát ékesen mutatja, hogy a mindenkori magyar kormányok a maguk szerény eszközeivel megpróbálnak ugyan javítani a helyzeten, de ahelyett, hogy az ősi, szittya magyar pofonkultúrát támogatnák, csupa olyan kezdeményezésre költik a pénzt, aminek vajmi kevés köze van a tettlegesség eme nemes formájához. Ezért aztán látszatmegoldásokhoz folyamodnak, például olyan törvényeket, rendeleteket hoznak, amelyeket a jónép elementáris erővel lekevert pofonok nyomaként hordoz valamely testtájékán. És mert ezen a téren is gyakorta előfordul a ló túloldalára történő átesés tipikus esete, honfitársaink java része egyfajta alaprezonancián éli meg a jól fölpofozottság látens élményét. Vagy nevezzük ezt az egészet inkább arculcsapásnak?
