A létmaximum

2015.04.13.
Olvasták: 717

rich_s

Sokszor hallani arról, hogy valaki a létminimumon, esetleg annak közelében (felette, alatta, stb) egzisztál. A hétköznapi felfogás szerint ez valahol az a szint, amikor az ember nem vásárolhatja agyba főbe magát, mert minduntalan számolgatnia kell a pénzét, ami úgy viselkedik, mint a napon felejtett szárazjég: mire észbe kapunk, hogy te magasságosatyaúristen, el kéne dugni valami árnyékos helyre, már el is párolgott éspedig nyomtalanul. Nos, hát ez a létminimum: ez a bizonyos párolgásszerű érzet, amikor az ember úgy véli és gondolja, nemcsak a pénze, hanem ő maga is párolog. A hónap derekán már nincs egy kanyi vasa sem, és még a számlákat sem fizette ki vagy be. Jól körülhatárolható szak- és szépirodalma van ennek, mert az emberek többségének ez az egyik – ha nem a legnagyobb – rémképzete, ezért a tudományos kutatás és a művészi tehetség szükségét érzi annak, hogy rácuppanjon a témára. A létminimummal a politika hatékonyabban vadássza a hatást, mint keresztyén demokrata a kurta farkú vaddisznót, de csak akkor, ha az a politika ellenzéki pozitúrában kelleti magát, mert ha nem ellenzéki a fekvése, hanem kormánypárti, hajlamos megfeledkezni a létminimumról, vagy legalábbis elbagatellizálni azt, mintha csak egy rossz társadalmi beidegződés lenne.

Azt hihetnénk, a létminimumról témailag már minden bőrt lehúztak, és ez valahol így is van, mert ez a dolog már azok számára is unalmas, aki a jelenség avatott szakértői. Meg is lehet őket érteni, mert bár mindenki rendelkezik egy bizonyos szintű hiúsággal, a létminimum perspektívájából ez valahogy nem olyan természetes és laza állapot, mintha teszem azt a létmaximum felől néznénk. És itt érkeztünk meg valódi témánkhoz, mert bizony megérne legalább egy vasárnap délelőtti énekes nagymisét az, hogy vajon létezik-e egyáltalán létmaximum? Van-e olyan felső határa az anyagi biztonságnak, amely fölött az ember azt mondaná: köszönöm, nem kérek több lóvét – EU-s pénzt, pályázati támogatást, közbeszerzés útján elnyert összeget, stb – mert az számomra már részint kezelhetetlen, részint pedig elviselhetetlen. Ha körülnézünk a világban, de különösen itt, Magyarországon, mintha az a tendencia kerekedne ki, hogy a létmaximumnak nincs felső határa. Akinek milliárdjai vannak, úgy sóhajtja az újabb milliárdokat, mint hortobágyi öregpuszta az áztató esőt egy több hónapig tartó aszályos időszak legközepén. Aki a létminimumon élők szemével a létmaximumon vagy annak közelében leledzik, úgy érzi, ő is a létminimumon van, és nem érti, mi a franc bajuk van a tényleges létminimumon lévőknek, amikor Magyarországon emberemlékezet óta nem halt éhen senki.

De ez csak a dolog elvont, azaz erősen szubjektív vonzata. A tudományos kutatás ebben az esetben sem elégszik meg a sejtésekkel és a belemagyarázásokkal, hanem a matematika és a fizika eszköztárát elővéve próbál mindnyájunk számára megnyugtató eredménnyel szolgálni. A kísérleti mérések jelen állása pedig azt mutatja, hogy igenis van létmaximum, amely fölött az ember már elveszíti minden olyan vonását, amely őt értelmes lénnyé predesztinálja. Na, mármost, ha ennek alapján valaki arra gondol, megvan a képlet, amivel könnyedén megállapíthatjuk, pénzben kifejezve mennyi is ez a létmaximumos határ, akkor keservesebbet téved, mint lord Kelvin, aki ugyebár kijelentette, hogy a levegőnél nehezebb tárgyak nem repülhetnek. A helyzet ugyanis az, és ezt bártan kijelenthetem, hogy a létmaximum olyasmi, mint az itallal szembeni rezisztencia. Van, aki bírja a piát, van, aki nem. Bizonyított tény, hogy vannak emberek, akik már néhány rongyos milliótól is képesek elveszíteni homo saphiensi mivoltukat és átmennek heveny politikusba. Mások – és reményeim szerint én ebbe a táborba tartozom – akkor sem mennének ki vinkliből, ha vasvillával szórnák rájuk a tízezreseket. Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert a magyar lottón közel négymilliárd forint a főnyeremény, ami egyesek szerint már-már odaver a létmaximum vörös védővonalához. Ami engem illet, bátran elé állok ennek a kísérletnek és hajlandó vagyok teljes mivoltomban föláldozni magam a tudomány oltárán, annak kiderítésére, hogy ez a bizonyos létmaximum valóban kivetkezteti-e az ember önmagából vagy ez is csak egy urbánus mítosz. Remélem, ezt a gondolatfutamot Fortuna istenasszony is olvassa és a jövő héten a megfelelő módon intézkedik.

Majoros Sándor

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Ne hagyja ki ezt sem: