2004 karácsony másnapján irtózatos erejű cunami söpört végig Indonézia nyugati partvidékén és az egész Bengáli-öbölben. A pusztítás mértéke fölért egy háborúval, részben azért, mert a katasztrófa éppen akkor történt, amikor az ünnep miatt zsúfolásig megteltek az üdülőhelyek. Aki arra tippelt, hogy ezt a témát Hollywood nem hagyja csak úgy elúszni, telitalálattal büszkélkedhet. Kész csoda, hogy majd’ tíz évig kellett várni az eseményeket földolgozó mozira, de talán az is szerepet játszott ebben, hogy 7-8 évvel ezelőtt még nem érte el azt a szintet a számítógépes effektezés, ami egy ilyen léptékű természeti katasztrófa filmes ábrázolásához nélkülözhetetlen.
A lehetetlen (The Impossible) című produkció végül tavaly került ki a vágószobából, és bár nem termelt rekordbevételt, nem lett botrányosan rossz sem, pedig az igaz történeten nyugvó hollywoodi moziknál ez mindig benne van a pakliban. A filmet az a Juan Antonio Bayona rendezte, akit nálunk az Árvaház című thrillerről ismerhetünk, és amely – csakúgy, mint ez a mostani munkája – alapos mesterségbeli tudásról árulkodik. De amíg az Árvaház egy misztikus rémmese, addig A lehetetlen maga a kérlelhetetlen valóság. Az alaptörténete ennek megfelelően olyan egyszerű, akár a faék: az öttagú Bennett család egy kellemes vakáció reményében Japánból Thaiföldre utazik, és pont telibe kapja a cunamit. Az áradat elszakítja őket egymástól, és ezzel kezdetét veszi az a rémálomszerű kálvária, amelynek háttere egy olyan, káoszba sodródó, ismeretlen ország, ahol teherautószám hordják a halottakat és a kórházak sokkal inkább hasonlítanak a pokol előszobájára, mint gyógyászati intézményekre.
Gyakorlatilag ennyi a film szinopszisa, ahol az ajánlók többsége véget ér. Pedig a lényeg itt is a finomhangoláson múlik, és az bizony nem mindig úgy alakul, ahogy kéne. A sztorit például Bayona is teleaggatta a szokásos hollywoodi klisékkel, amelyek között nem egy esetben a giccsbe hajló érzelgősség viszi a prímet. Ha valaki emlékszik még a Michael Bay rendezte Pearl Harbourra, amelyben mindez a bárgyúság szintjéig fokozódott, ám a film utolsó fél órája, a támadást bemutató jelenetsor, olyan látványos volt, hogy szó szerint tátott szájjal néztünk, sejtheti, mire gondolok.
A lehetetlen fő ütőkártyája a látványvilág. Ez még akkor is lenyűgöz bennünket, ha tudván tudjuk, hogy manapság öt szereplővel leforgatható az egész normandiai partraszállás. Itt viszont nem a tömegjeleneteken, hanem a szökőár pusztításán van a hangsúly, és ebben talán még az amerikai effektmestereknek sincs annyi tapasztalatuk, mint mondjuk, a meteorbecsapódások terén, mert az adott szituációban nem unalmas tűzgömböket kellett modellezniük, hanem törmeléket szállító, megállíthatatlanul hömpölygő, iszonyatosan valóságosnak látszó, fekete áradatot. Az eredmény egyszerre lett naturális és lenyűgöző, olyannyira, hogy eszünkbe sem jut a valódiságában kételkedni. Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, aki miközben ezeket a képsorokat bámultam, arra gondoltam, hogy tán csak nem a katasztrófa idején filmeztek ezek az őrültek, mert annyira reálisnak tűnt az egész. Mindez egyben a film kritikája is, mert a széthullott család pokoljárása ehhez képest elhalványul.
Habár a súlyosan sérült anyát alakító Naomi Watts az Oscar-jelölésig vitte, a színészi játék nem hagy bennünk semmi maradandót. Az apa szerepével megbízott Ewan McGregornak például szinte már epizódszerűen szerény osztás jutott, mert olyan antihőst formál, akit nem a saját akarata, hanem a vakszerencse irányít. De ez nem olyan nagy baj, vagy legalábbis nem annyira zavaró, mint az, hogy nem tudjuk meg, miként sikerült a két kisebbik fiával kimenekülnie az áradatból. Miközben az anya és a nagyobbik fiú elkeseredett küzdelmet folytat a vízzel, ők hárman nagyjából a film felénél egy kissé mocskosan, de épen megjelennek, és nekünk ezt muszáj tényként elfogadnunk. Van még egy teljesen funkciótlan jelenet is, amikor Bayona a két kisebbik fiúhoz egy rövid dialógusra odavarázsolja Geraldine Chaplint.
A végkövetkeztetés tehát az, hogy Juan Antonio Bayona alkotását a szökőár drámaian valósághű ábrázolásáért érdemes megnézni, mert bár javarészt számítógépekkel előállított vizuális trükkökről van szó, mégis ráébreszt bennünket arra az ősi, közhelyes igazságra, hogy csak apró porszemek vagyunk a föld hátán, amelyeket egy hullám bármikor elsöpörhet. A bölcsebbek ezt filmek nélkül is pontosan tudják, akik pedig hajlamosak erről megfeledkezni, itt van nekik A lehetetlen.
A lehetetlen (The Impossible) színes, feliratos, spanyol-amerikai filmdráma, 114 perc, 2012 (12) Rendező: Juan Antonio Bayona; forgatókönyvíró: Sergio G. Sánchez; zeneszerző: Fernando Velázquez; operatőr: Óscar Faura; Szereplők: Ewan McGregor (Henry) Naomi Watts (Maria) Tom Holland (Lucas) Marta Etura (Simone) Sönke Möhring (Karl) Dominic Power (Turista) Geraldine Chaplin. Értékelés: 3
