Tarizimi Béla leleplező írása
Az emberi civilizáció idestova elég régóta foglalkozik a közös regényírás mibenlétének kutatásával, ezen belül pedig a sokkezes regények gyakorlati megvalósításával. Számos és számtalan kísérlet zajlott le ezen a téren, és zajlik ma is abszolút titokban vagy a média nyilvánossága előtt, bár ezekről jószerével senki nem szerez tudomást. Az ilyen írói kísérletezések közös vonása az, hogy nagyon hamar kifulladnak, és első osztályú kudarcélményekké aszalódnak. Magvas irodalmi körökben ezért olyan vélemény alakult ki, hogy a közös regényírás eleve nonszensz. A hivatalos doktrína azt mondja: „fizikai képtelenség olyan tartós irodalmi értéket képviselő művet létrehozni, amely nem egy – vagy maximum két – ember szellemi terméke.”
Az általános vélekedés tehát az – mondjuk ki nyíltan –, hogy a közös regényírást mindig valami komolytalan, elferdült szándék vezérli. Az még bőven elképzelhető, hogy néhány jobb, vagy éppen rosszabb sorsra érdemes íróféle szerzet csak úgy, a maga kedvére belefog egy regény megírásába, de hogy ebből az irodalom szigorú szabályai szerint is mérhető kész termék legyen, az több mint kétséges.
A Regénytár annak idején ezt az elvet kaparintotta magához, és hozta működőképes állapotba. A honlap működtetői az mondták: az irodalom tele van olyan sötét, gyomorkavaró irományokkal, amelyektől az ember legszívesebben a Dunának vagy bármi más folyékony neműnek menne. Miért kell ezt a tendenciát még a társasági életre is kiterjeszteni? Abból indultak ki, hogy jó, fogadjuk el, hogy a közös regényírás komolytalanul könnyed dolog, de éppen ettől válik különlegessé. Lassan, fokozatosan kidolgozott közösregényíró-szabályaik is ezt az elvet támogatták, és hogy nem hiába, azt a regénytáras közös regényírás sokéves szárnyalása igazolta.
A szabályok bevezetésére részint az anarchia, részint a vélt vagy valóságos versenyszellem kigyomlálása miatt volt szükség. Itt ugyanis nem az a cél, hogy az írók egymással rivalizáljanak, hanem hogy közösen munkálkodjanak azon a regényen, amelynek megírásában részt vállaltak. Ezért jött létre a közös regény bajnokság is, a beírt részletek minősítésének és pontozásának lehetőségével. A regényíró bajnokság következménye, vagy inkább folyománya volt a mecenatúra bevezetése, amely azoknak az olvasóknak lett kitalálva, akik a játékban nem kívántak szerzőként részt venni, de kedvet éreztek ahhoz, hogy szervezőként befolyásolhassák a munkát. A mecénási jogkört természetesen maguk a szerzők is megszerezhették, aminek következtében a közös regényírás olyan komplex alkotótevékenységgé fejlődött, amelyre nincs példa a magyar irodalom történetében.
De ahogy a nagy korszakok után szükségszerűen bekövetkezik a hanyatlás, ezt a több évig tartó szárnyalást is visszaesés követte. 2014-ben a közös regényírás gyakorlatilag megszűnt, mivel a honlap vezetősége minden figyelmét és energiáját a Regénytár tízéves fennállása alkalmából meghirdetett jubileumi novellapályázatra fordította.
Ennek a szomorkás időszaknak úgy tűnik, most már vége, mert a Regénytár január 31-ére szerzőtoborzó írónapot hirdetett, ami kiváló lehetőséget teremt minden társaság- és íráskedvelő írónak, hogy egy virtuális voltában is igen jellegzetes közönség tagjává váljon. A játékszabályok elsőre talán bonyolultnak tűnnek, de ez csak a látszat. Ha sokan vagyunk hozzá, még a piramisépítés sem lehetetlen. A közös regényírás szervezőinek nincsenek ilyen nagyra törő tervei. Azzal is megelégszenek, ha ez az írásra alapozott műhelymunka egy kis vidámságot telepít a benne közreműködők és a mindezt kívülről szemlélők életébe.
Gyanítható, hogy ennek a matériának bőven jut hely mindenkinél, feltéve, hogy nem zárja be előtte a jó kedv tárolására szolgáló képzeletbeli varázsdobozát. Ha van is a közös regényírásnak trükkje, akkor az csupán ennyi: a szervezők nem nyomulnak rá senkire, de azt örömmel veszik, ha valaki – akár szerzőként, akár mecénásként – csatlakozik hozzájuk. Ebben az önmagából kifordult világban akár már ez is elmegy piszkos trükknek, bár aki annak gondolja, lelke rajta.