Előbb vagy utóbb mindenkit utolér a koránkelés mordképű átka. Habár a néphagyomány és a tudomány nemes egyetértésben képtelen meghatározni, mi tekinthető koránkelésnek, abban mind a vajákos, mind az okkult és nem utolsó sorban az egzakt tudományok képviselői is egyetértenek, hogy a korai kelés nem tart rokonságot a korai magömléssel, és hogy időpontilag ez a fenomén mit rejt magában, azt embere válogatja. Léteznek olyan álláspontok, hogy a koránkelés más jelentéstartalmat hordoz az ifjú és mást az élemedett korban. Amíg egy suhanc a déli ágyelhagyást is méltatlanul elhamarkodott lépésnek minősíti, addig az öregség árkát taposó nagypapa hajnali négykor is gond nélkül kipenderedik a vackáról, hogy aztán a kakassal versenyt énekelve köszöntse a virradatot.
A széles körű és kiterjedt előtanulmányok alapján kockázatmentesen kijelenthetjük, hogy a koránkelés nem egyformán érint bennünket. Vannak napok, amikor az éj sötétjében sem érezzük gyalázatnak az ébredést, máskor pedig azt is sérelmezzük, ha a napsütés zuhatagszerű sugárral lejt táncot az álmokkal fölpiramisozott takarónkon.
A tünetek is változatosak: némely esetben az ágyból kikelést a holdutazás összetettségéhez hasonlítjuk, máskor meg az éj közepén többször is fölvidámodunk, hogy pisálással, vízivással vagy egyéb cselekménnyel tegyük még kellemesebbé ezt a kis intermezzót. Itt viszont álljunk meg egy pillanatra és időzzünk el annál a kérdésnél, hogy az éj közepi fölpendülések mikortól gyakorolnak hatást a koránkelésre és mikortól nem. Egybehangzó vélemények szerint a pszichológiai határ valahol négy óra körül húzódik, mert ha az ember ebben az érában föleszmélve ránéz a vekkerre, még azzal a boldog megnyugvással aludhat vissza, hogy van legalább két órája a durmolásra, és az maga az örökkévalóság. A baj ott kezdődik, ha mondjuk, negyed hatkor következik be a fölpendülés, mert akkor már óhatatlanul ránk vetül a korán kelés hálója, és hiába próbálunk gyorsalvással menekülni előre, ott marad velünk és megmérgezi az ébredésig hátramaradt perceinket.
A koránkelés – valljuk be – népbetegség. Hiába minden jó szándékú törekvés meg kormányzati elképzelés, hogy maradjunk otthon, mindenki szenvedélyesen mételyezi magát vele, és miután nagy nehezen életre pofozta magát, félkómásan, csipás szemmel nekivág a széles nagyvilágnak, hogy valami távoli és bizonytalan jellegű munkahely felé törekedve, még inkább fokozza magában az önpusztító érzést. Titkon azért mindenki tudja, hogy nincs ez jó így, de hiába: az évezredek alatt kiforrott civilizációs szokásainkat nem lehet csak úgy, egyik napról a másikra félretenni. Makacs kitartással kelünk a lehető legkorábban, hogy aranyat vagy más értéktárgyakat leljünk. Akinek mindez megadatik, tán nem is érzi olyan nyűgösnek ezt a dolgot, mint mi, akik lagymatag állapotban lézengjük át ezt az életszakaszunkat.
Még szerencse, hogy egy jó erős kávé ez esetben is csodákra képes.
