Már csak a hozzám hasonló őskövületek emlékeznek a 70-es évek elején kirobbant nagy világpolitikai botrányra, amikor a szabadon megválasztott chilei kormányt – hathatós CIA-támogatással – megdöntötte a Pinochet-rezsim. A tévében is láttuk, ahogy a hadsereg szétlövi saját országa parlamentjét, amelynek során a köztársasági elnök, Salvador Allende is életét vesztette. Nálunk akkoriban az internacionalista eszmék voltak divatban, így ezt a pártpolitikai dimenziókon áthatoló gaztettet a hivatalos propaganda még meg is támogatta a szokásos balos szólamokkal. Nagyon sok időnek kellett elmúlnia, és a Szovjetunió által irányított szocialista tömbnek atomjaira kellett hullania ahhoz, hogy a chilei szélsőjobb gaztetteit ne csak a keleti, hanem a nyugati világ is színszűrő nélkül szemlélhesse.
Mindezt csupán azért mondtam el, mert mielőtt ebbe az ismertetőbe belefogtam, elolvastam egy kritikát a Florian Gallenberger rendezéseinek számár gyarapító, 2015-ös Kolóniáról (Colonia), amely úgy kezeli ezt a történetet, mintha nem a mai fiatal öregek által még megélt élményként fölidézhető, hanem a teljes egészében ásatag középkorig nyúlnának vissza a gyökerei. Onnét pedig ugyebár elég nehéz előbányászni a közös nevezőre vont, cáfolhatatlan igazságot.
A Kolónia egy 1973-as megtörtént esetet dolgoz fel. Úgy tűnik, hiába épültek erre a korszakra egész írói életművek, még mindig vannak olyan szálak, amelyeket megráncigálva szétfeslik a varrás a seb mentén. A történet gyakorlatilag egy furcsa románc elbeszélése. A Lufthansánál dolgozó Lena (Emma Watson) és barátja, a Chilében baloldali aktivistaként tevékenykedő Daniel (Daniel Brühl) éppen Santiagóban tartózkodnak, amikor bekövetkezik a katonai hatalomátvétel, és elszabadul a pokol. Az élhetőbb jövő egy szempillantás alatt rémálommá változik: a balos gondolkodású fiatalokat a katonaság begyűjti és a santiagói stadionba szállítja, ahol vagy azonnal golyót kapnak a fejükbe, vagy nyomtalanul eltűnnek valamelyik szupertitkos fogolytáborban. Danielnek az utóbbi jut, de Lena nem törődik bele a kedvese elveszítésébe. Kideríti, hogy a tábor egy keresztény missziónak álázott börtön valahol vidéken, távol Santiagótól. Mivel más segítségre nem számíthat, beöltözik apácának és önként jelentkezik a misszióba, hogy kedvese közelébe férkőzhessen. De amint beteszi a lábát a kapun, maga is fogollyá válik.
A film fő erénye, hogy bár a műfajra jellemzően sarkosított módon, mégis döbbenetesen hatásos képet ad arról a bizonyos fasizmusról, amelyre a honi ellenzék egy része lépten-nyomon hivatkozik. A missziót vezető megszállott, pszichopata Paul (Michael Nyqvist) és embertelen főnővére, Gisela (Richenda Carey) olyan profi módon terrorizálják a fogvatartottakat, ahogy azt a náci haláltáborokról készült művekben láthattunk. Ebben viszont semmi túlzás nincsen, mert hiszen ez volt az a korszak Chilében, amikor a letartóztatottak többsége vagy ilyen koncentrációs táborokban, vagy jeltelen tömegsírokban végezte.
Aki tehát ismeri film mögött meghúzódó történelmet, a Kolóniát meg tudja különböztetni a tucatjával készülő hasonló alkotásoktól, de ide kívánkozik a korszak máig ható, kultikus filmjével, a Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiájával (Costa Gavras remekműve) elvégzendő összevetés. A Kolóniában sajnos nincs meg az a széles körű, mély művészi érzékkel kialakított háttértámogatás, ami a Z-ben máig működik, mert Gallenberger produkciója esetében közönségfilmről van szó. A helyszín- és helyzetábrázolás jószerével csak jelzés értékű, és ha történetesen nem a chilei diktatúra rémtetteiről, hanem egy fiktív ország képzelet szülte belviszonyairól szólna, akkor sem volna sem több, sem kevesebb annál, amit kapunk. Látványilag természetesen megfelel a 21. századi, szoftveresen adjusztált mai divatnak, ám ez inkább elvonja a figyelmet a színészi és rendezői teljesítményekről, mintsem megerősítené azokat. A Kolónia legfőbb hibája talán az, hogy dacára minden igyekvésnek, nem lesz belőle emlékezetes, művészi többletet is hordozó produkció. Gyanítható, hogy a főszereplő Emma Watson nem ezért az alakításáért fog Oscart kapni, bár ebben azért nem lehetünk teljesen biztosak. A kritika viszont nem bánik szűkmarkúan Florian Gallenbergerrel, mert ha díjakkal nem is, de jelölésekkel azért teleaggatta a filmet. Igaz, hogy ezek közül csupán a főgonoszt alakító Michael Myqvist színészi teljesítménye nem technikai jellegű.
Ha mindebből esetleg az bukna ki, hogy a Kolónia csupán a középmezőnyt erősíti, azt azért nem árt szem előtt tartani, hogy ebben is létezik, alsó és felső határ. A kolónia ezen a képzeletbeli listán mintha egy kissé az átlag alá hanyatlana, de talán ez az ára annak, ha a forgatókönyv a megtörténtet követi a képzelet szabad szárnyalása helyett. Egyszer viszont így is meg lehet nézni.
