A kinematográf születésnapja

2015.02.13.
Olvasták: 835

Gondoltak már arra – például valamilyen időutazásos film kapcsán –, mekkora galibát okozott volna egy rockzenekar az ókori Egyiptomban? Netán egy mozi a középkorban, az inkvizíció idején? Gyanítható, hogy mindkét produkció kivitelezőjét a kor legdivatosabb kínzásainak vetették volna alá, pedig – és ez nem túlzás – az emberiség mindig ilyen, ép ésszel fölfoghatatlan varázslatokra vágyott. Az érdekes ebben az, hogy kezdetben minden újítás és trükközés varázslat, és csak akkor válnak a hétköznapok elfogadott gyakorlatává, ha megszűnik az unikális jellegük.

Írásos bizonyítékok szólnak amellett, hogy már a középkorban is folytak kísérletezések a képi történetmeséléssel – a mendemondák szerint Leonardo da Vinci volt a fényképezés egyik úttörője – , ám ezeket a szeánszokat a laikusok elől gondosan elzárt szobákban végezték, nehogy a dolog istenkáromlás-jellege valahogy kitudódjon. Mindez a virágzó színházi élet mellett, annak egyfajta leágazódásaként zajlott, mert bár a színpad is teljesen átlényegítette a valóságot, az igazi, fölfoghatatlan varázslatot mégis az jelentette, ha egy kép váratlanul életre kelt.

1894-ben Auguste és Louis Lumiére ezen a napon szabadalmaztatta a kinematográfot, amivel egyszer s mindenkorra lezárta a mozgóképek misztikus-mágikus korszakát. A találmány ugyanis forradalmasította a mozgófényképezés megteremtésére irányuló addigi kísérleteket. A Kinematográf névre keresztelt készülék (a görög kinéma = mozgás és grafein = írni szavak összevonásával alkotott kifejezés) háromféle művelet elvégzésére volt képes: mozgófénykép-felvételeket készített, azokat kivetítette és a negatívról pozitívot tudott másolni. A maga korában ez több volt, mint szenzáció. Talán olyanok is akadtak, akik ettől a leleménytől várták az emberiség modern kori megváltását, pontosan abból indulva ki, amit Jézus óta oly kiválóan tudunk: az emberi elme a történetekre a legfogékonyabb. Minden tudásunk, ismeretünk, viszonyítási alapunk rendelkezik valamilyen epikai kerettel, amely hozzárendeli azt egy korábbihoz. Ez a történetmesélés hatásmechanizmusa, és ezt a korábban szavakkal, ábrákkal, különféle tárgyi vagy verbális segédeszközökkel kiegészített, de alapvetően eléggé bonyolult folyamatot a Lumiére-fivérek találmánya egyszerű szórakozássá változtatta.

Ma már mindenki látja, hová fejlődött a kinematográfia, ami elsősorban abban nyilvánul meg, hogy kigyomlálhatatlan részévé vált a mindennapjainknak. Ám ez a hatás meglehetősen egyoldalú, olyan értelemben legalábbis, hogy a filmgyártás még ma is – amikor az ehhez szükséges technika bárki számára elérhető – csak egy szűk szakmai elit privilégiuma. Elenyészően kevés magánember vállalkozik arra, hogy a történetmesélés filmes módjába belekezdjen, miközben ugyanezt játszi könnyedséggel megteszi az írással vagy a fotográfiával. Számos magyarázata létezhet ennek a jelenségnek, amelyek közül csak egy az, hogy a kinematográfia a legkomplexebb kreatív műfaj, mert minden más művészetet magába foglal. Ezért hagyatkozunk a legtöbben arra, amit készen kapunk a modern kinematográfusoktól. De a varázslathoz talán ez is elég.

Majoros Sándor

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.