M.S.A történelemben II. Ramses volt az első, aki rájött, hogy a médiával háborút lehet nyerni. Mint ismeretes, a kádesi csatában a hettiták csúnyán elporolták, az élete is csak egy hajszálon függött, de valahogy megúszta. Hazatérve aztán gyorsan legyártatott néhány domborművet, ahogy az egyiptomi harci szekerek átgázolnak az elesett hettiták holttestén. Azokban az időkben még nem létezett globális híráram, és mert a hettiták otthon maradtak, ez a senki által nem ellenőrzött turpisság a dicsőség csúcsára röpítette II. Ramsest. A hettiták hiába voltak ügyes harcosok , nem ismerték a propaganda fogalmát. El is tűntek hamar a süllyesztőben, miközben Egyiptom soha nem látott mértékben felvirágzott.
Ennyi múlhat azon, hogy ki, milyen ügyesen használja a médiát. Mindez a borzalmas ukrán-orosz háború egyik furcsa epizódja, a nevezetes Kígyó-szigeti eset kapcsán jutott eszembe. Gyaníthatóan mindenki látta, hallotta, hogy az ott szolgáló tizennyolc ukrán katona inkább a halált választotta, mint hogy megadja magát. Egy néhány hektárnyi, lapos szikláról van szó, amit megvédeni még akkor is lehetetlen, ha egyetlen bunkerrendszer az egész. De a Kígyó-sziget nem az: néhány határőr épület található csak rajta, ami egy ilyen helyen gyakorlatilag megfigyelő állomásként, vagy a cigarettacsempészek csónakjainak nyomon követésére szolgál. Egy szakasz katona szolgált itt, akik önfeláldozásukkal az ukránok nemzet hősei lettek. Senki sem tette fel a nagyon is kézenfekvő kérdést, hogy vajon mi szükség volt erre, hiszen ezért a katonák nem kaptak semmit cserébe. A hősiesség ugyanis nem a halál önkéntes kiválasztása, hanem egy haditett. Olyasmi, hogy meg kell védeni az ellenségtől mondjuk, egy hágót, utat, hidat, vagy akár egy kórházat. Ilyen hős volt a második világháborúban a szerb Száva Kovacsevics, aki a szutjeszkai csatában úgy vállalta a sebesült bajtársai védelmét, hogy tudta, szemernyi esélye sincs a túlélésre. De megpróbálta, mert ez volt a kötelessége. Ám ott, a Kígyó szigeten vajon mekkora értelme volt meghalni? Normális észjárással semekkora, hacsak ezzel nem üzenik azt a világnak, hogy figyelem, mi ennyire fanatikusok vagyunk. Ám erre még a műfaj utolérhetetlen bajnokai, a 2. világháború japán katonasága sem volt maradéktalanul képes. A kamikázék sem álltak vigyázzban, és várták, hogy rájuk hulljanak a bombák, hanem nekirontottak az ellenségnek.
A Kígyó-sziget legendáját az ukrán propaganda egyébként is bőséges kínálatából azonnal átvette nemzetközi média, és világszenzáció lett belőle. A CNN-en rövid idő alatt több millióan nézték meg a róla szóló tudósítást, és ezerszám szaporodtak a hősöket dicsőítő kommentek. Aztán, mit ád isten, egy orosz hírcsatorna – alig néhány van ilyen a neten – bemutatott egy kisfilmet, amelyen a Kígyó-szigeti hősök láthatók, amint hadifogolyként egyenként lesétálnak az őket szállító orosz hajóról és átvesznek egy-egy doboz élelmet meg valami innivalót. Az orosz riporter azt is elmondta, hogy az ukrán határőrök – voltak vagy 80-an – azonnal megadták magukat, amikor erre felszólították őket.
Úgy tűnt, ez a turpisság nem is fog kiderülni, de aztán zavar keletkezett a gépezetben, mert egy napra rá az ukránok beismerték, hogy a csapat életben van. Később az is kiderült, hogy az ominózus hangfelvétel, amelyen az ukrán hősök elküldik a francba az orosz hadihajót, tavaly egy hadgyakorlaton készült. A fiúk hülyéskedtek, és csináltak erről egy mókás tiktok-videót. Az egész világ beállt ebbe a hoaxba, és bár a helyesbítés később ukrán részről megtörtént, ezt már nem posztolta a CNN. Így keletkeznek a modern mítoszok, és nagyjából így lehet hinni a médiának is. A valóság az, amit akkor látunk, ha kinézünk az ablakon. Ha a szomszéd ház fala eltakarja előlünk a kilátást, akkor így jártunk.