Majoros Sándor
Sokan, sőt, rengetegen vannak, akik nem szeretik a kávét. Semmire se jó, keserű löttynek tartják, megtoldva azzal a magyar igazsággal, hogy ez valójában a balvégzet kiteljesedését előre jelző fekete leves – gondoljunk az Egri Csillagokra.
Márpedig hitbeli kérdésekről nem érdemes vitatkozni, úgyhogy ez az okfejtés most nem a kávétagadóknak szól, de nem is rekeszti ki őket abból a körből, ahová a másik tábor hívei tömörülnek.
A világ tele van bizonytalansággal, ám az kétségbevonhatatlan, hogy senki sem születik kávékedvelőnek. Lehet, hogy a fél életünket leéljük, amikor egyszer csak, üsse kavics alapon belekortyolunk az elénk tett findzsába, és elkerekedett szemmel megállapítjuk, hogy ez bizony finom!
Vitathatatlan tény, hogy ilyen helyzet ritkán fordul elő, mert a kávét nem kifejezetten az íze miatt szeretjük. Fogyasztása egyfajta rituálé, ami a társasági élet magasabb szintjént teremti meg, és ez főleg azokra a közösségekre érvényes, ahol az emberek még nem idegenedtek el egymástól.
A fejlett technológia által pörgetett világban a kávét ugyanúgy behajítják a gallér mögé, ahogy a megboldogult szocialista érában szoktuk volt a fél deci kevertet, és már rohan is mindenki, hogy a munkát utolérje. De ahol van idő a napsütés élvezetére, és arra, hogy az emberek odafigyeljenek egymás szavára, ott a kávéivás bizony fölmagasztosít.
Talán emiatt történhetett meg az, hogy az ilyesmire érzékeny japánok szeptember 29-ét a kinevezték a kávé napjának, és ezt a maguk módján meg is ünneplik. Mi, magyarok 2009-ben csatlakoztunk hozzájuk, mint ahogy a világ számos országa is, de a kávéivás elmélyültségének, kapcsolatépítő és kapcsolattartó szerepének fölfedezése terén bőven vannak még feladataink. Most például az, hogy főzzünk magunknak egy középerős feketét és mivel pandémia van, fogyasszuk el visszavonultan, de lélekben egymás mellett ülve, mindannyiunk egészségére!
