Élt egyszer a messzi Etiópiában egy Káldi nevű kecskepásztor, más források szerint Keldi, vagy Kendi, esetleg Jenci. Szerintem maradjunk az utóbbinál, mert bár kötve hiszem, hogy valakit Etiópiába így anyakönyveznek, történetünk szempontjából ez édes mindegy.
Nos, ez a bizonyos Jenci, vagy magyar átiratban Jenő, nap közben a kecskéit legeltette, éjjel pedig óvta őket az Etióp Farkasoktól. Ez egy klub volt, ami vendégmunkásokat toborozott jól menő európai melegbárok részére. A naiv kecskék hajlamosak voltak megenni az elébük tett, csábító szerződést, aminek folyományaként hamar szexmunkásként találták magukat Amsterdamban. Jenő ezt próbálta megakadályozni, de mert a Farkasok terepjárókon és menő cuccokban villogtak a kecskéi előtt, nem sokat tehetett.
Volt viszont egy nagy előnye: szépen tudott furulyázni. Ismert minden dalt a történelem kezdetétől napjainkig. A szerény estebéd után maga köré gyűjtötte a nyájat, és szívhez szólóan muzsikált nekik. A kecskék elnyúltak a tűz körül, böfögtek és mekegtek, vagyis teljes volt a harmónia. Még a Farkasok is megálltak néha, és alapjáraton zümmögtetett terepjáróikban elmerengtek azon, milyen gyalázatos férgek ők valamennyien, hogy ezt a szép és dicsőségteljes örökséget holmi féle eurókötegekre próbálják átváltani. De ez csak rövid ideig tartott, mert utána gázt adtak, és eltűntek a didergetően zord etióp éjszakában.
A történet ezen pontján fontos megjegyezni, hogy a valóságban ez másként volt, mert amikor Jenő imígyen bűvölte a kecskéit, még nem létezett sem terepjáró, sem Amsterdam, ám a gazdagság utáni vágyakozás megvolt. Az emberek, csakúgy, mint a kecskék, olyan városok és javak után ácsingóztak, amelyek mai ekvivalensei Amszterdam és az euró, árnyoldaluk pedig a szexmunka, de ha belebonyolódnák abba, hogy két-háromezer évvel ezelőtt ez miként zajlott, végképp elveszítjük a történetünk alól a talajt. Maradjunk tehát a jelenben, de közben tartsuk szem előtt a múltat.
Az idő meg csak vánszorgott, ami maga után vonszolta a kilátástalanságot. Mindenkit betemetett a letargia. Jenő beleunt a régi dalok ismételgetésébe, a kecskék meg egyenesen viszketegséget kaptak tőle, mert az igazság az, hogy azokban a régi időkben nótákból sem volt bőséges a választék. Jó, ha Jenő fél tucatot tudott, de az is lehet, hogy csak egyet. Ezt nyomta azoknak a szerencsétlen állatoknak minden este, akik emiatt idegileg nemhogy kikészültek, hanem egyfajta mély nemtörődömségnek adták át magukat. Elvileg tejelniük kellett volna, mert mind tejkecskék voltak, vagyis fejősek, azaz fejhetők, de olyannyira kiveszett belőlük az érdeklődés, hogy már a legelést is szabotálták. Az egész társaság méla közönyben darvadozott a kövek között egészen addig a napig, amikor bekövetkezett a csoda.
Az egyik kecske, név szerint Kofe – archaikus-etióp nyelven ez kecskét jelent –, szóval ez a Kofe észrevett egy furcsa, piros bogyókkal pompázó cserjét. Máskor is látott már hasonlót, mert a környék tele volt ezzel a gyommal, de a mindenevő kecsketársadalom valami miatt ódzkodott tőle. De most Kofe ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy kivételt tegyen. Fölkelt, hanyagul odasétált, és bekapott néhány termést.
Ami ezután következett, azt szó nem írhatja le, csak a képzelet. A derék jószág megrágta, majd lenyelte a bogyókat, és helyből ugrott négy métert! A mutatvány Jenő figyelmét sem kerülhette el, csakúgy, mint a többi kecskéét, akiknek annyira tetszett ez a figura, hogy utánozni akarták. Odamentek hát a bokorhoz és jól belakmároztak bogyókból.
A kecskéket ettől a pillanattól mintha kicserélték volna: egész nap játszottak és kergetőztek, közben pedig akkorákat szökkentek, hogy öröm volt nézni. Jenő számára nem lehetett kétséges, hogy mindezt a bogyók okozták. Némi hezitálás után saját magán is kipróbálta a hatást, de a biztonság kedvéért előtte lassú tűzön megpirította, majd lapos kövön lisztfinomságúra őrölte a termést. Volt kéznél egy vizes köcsöge, ebbe szórta bele a port, utána rátette a tűzre, és hátrébb húzódva leste, mi történik. Az edény tartalma gyorsan felforrt, a folyadék tetején hab képződött, de mielőtt kifutott volna, Jenő lekapta a tűzről. Kicsit várt, hogy a matéria ihatóvá hűljön, aztán egy életem egy halálom alapon belekóstolt.
Az íz, ami a szájában szétáramlott leginkább keserűnek volt mondható, de valami emberesen markáns zamat is bujkált mögötte. Jenő az ibrik tartalmát az utolsó kortyig elfogyasztotta, majd napestig táncolt, bolondozott a kecskéivel. Jó érzése és fickóssága egészen nyugovóig kitartott, de még utána is sokáig számolta a csillagokat. Arról nincs adat, miért éppen kávé lett az ital neve. Talán Kofe, a kecske miatt, ami szinte már koffein.
Az ital mindenesetre világszerte népszerű lett, hála érte a kecskéknek, Etiópiának, és Jenőnek, aki lehet, hogy Káldi volt, de ez mindegy. Most megyek és főzök magamnak egyet, mert úgy érzem, megérdemeltem.
