A káromkodás gyönyörködtet

2015.11.17.
Olvasták: 825

Szenzációs fölfedezésről számolt be a világsajtó: mindenre elszánt tudósok egy csoportja kiderítette, hogy a káromkodás boldogsághormont generál az emberben. Nem elhanyagolható motívum, hogy minderre a nemzetközi tudományos világ fényesedett rá, nem pedig a hazai. Mert mibennünk valahogy mindig is megvolt az ide mutató potenciál: nemzeti mítoszkészletünk tekintélyes része alapozódik azokra az ízes káromkodásokra, amelyek messze földön híres szódáskocsisok szája szegletét díszítették, úton, útfélen. De nemcsak itt, a mindennapi életben kimeríthetetlenek a tartalékaink, hanem az egyenruhás testületeknél is. Az idősebb évjáratok játszi könnyedséggel össze tudnának szedni egy almanachra valót azokból az őrmester-káromkodásokból, amelyek a latrinatisztogatás kényszerét megtetézőn hullottak rá a bakák fejére.

Büszkén vallhatjuk, hogy e tekintetben jócskán megelőztük a világot, mert nyelvünk összetettségének hála, káromkodásaink is magában hordozzák a ránk, magyarokra jellemző szellemi gazdagságot. De maradjunk meg magánál a fölfedezésnél, mert mi tagadás, kissé furcsa, hogy a káromkodás eme vehemens képessége és a nyelvünk ilyen irányú fogékonysága ellenére is a legsavanyúbb képű nemzetek közé tartozunk. Erre csupán egyetlen magyarázat létezik: nem merünk eleget káromkodni. Lehet, hogy mindez történelmi okokra vezethető vissza, de tény, hogy ha teszem azt, kalapáccsal rásózunk egyet a hüvelykujjunkra, inkább jajgatunk, mintsem egészséges módon fölspannolnák magunkat boldogsághormonnal.

Nagyon jól emlékszem – pedig nem tegnap volt –, amikor minden egyes káromkodásnak tűnő gyermeteg megnyilvánulásom után jó anyám házi szappannal és sikáló kefével követelte meg tőlem az azonnali fogmosást – amiből aztán sosem lett semmi –, pedig hol voltak ezek a szólamok a valódi, kocsmában fogant, szőlőkacsos cirkalmakkal díszített transzportmunkás szitkozódástól. A borkarcos hangon előadott kocsmai rosszkívánságok java része ma már az örök enyészet pavilonjában pókhálósodik, mert az évtizedeken át folytatott szép magyar beszéd nevű boldogságellenes kampány olyan tévútra terelt bennünket, amelyet azóta is használunk.

Talán ez a mostani fölfedezés más időket kanyarint halódó káromkodáskultúránk köré, mert hát erről van szó: a kultúra egy jelentős, és mint kiderült, népjóléti szempontból is fontos értékre a káromkodás, amit ápolni, fejleszteni és nem utolsó sorban terjeszteni kell. Reménykedjünk, hogy ennek szellemében egyszer meg fogjuk érni azt, hogy tisztán boldogságügyi szempontból hazánk rendezi meg a nemzetközi káromkodás szpartakiádot. Mindaddig, amíg ez be nem következik, mindenki tréningezze magát otthon, vagy társaságban, kedve szerint.

Jablanek Tipold

Fiatal, ambiciózus zsurnaliszta.