Egy bágyadt keddi napon a Jóságos Isten találkozott távoli rokonával, a Rosszaságos Istennel. Kimérten üdvözölték egymást, majd a Jóságos Isten azt javasolta, sétáljanak tovább együtt, ha már így összefutottak. Ám a Rosszaságos Isten megrázta a fejét.
– Nem! – mondta. – Nem tartok veled, mert engem mindenki megvet, miközben téged ajnároz. Nem szeretném tovább szítani önmagamban az emiatt érzett keserűségemet.
– Megértelek – mondta a Jóságos Isten, mert nemcsak jóságos volt, hanem megértő is. Aztán biccentett, s elindult jobbra, a Rosszaságos Isten pedig balra. Kövessük most őt további utunkon.
Ahogy ment, mendegélt a Rosszaságos Isten, egyszer csak egy ténsasszonyra lett figyelmes. A Rosszaságos Isten mogorván rugdalta maga előtt a kavicsokat, amelyek apró univerzumokként szikrázva, villózva pattogtak odébb, de a ténsasszony csak azt látta, hogy nagy fényesség közepette valami istenszerű képződmény jön vele szembe. Megállt, s mert vallásos volt, keresztet vetett. Aztán halkan, áhítattal, szinte csak magának azt rebegte:
– Jóságos Istenem!
Meghallotta ezt a Rosszaságos Isten, és bosszúsan annyit mondott:
– Pardon, én a Rosszaságos vagyok. De a többi stimmel.
Aztán kapásból vagy fél tucat biblikus csapással agyonsújtotta a meglepett ténsasszonyt.