Mi tagadás, nagyon jólesett, hogy a szerkesztőség engem kért fel a jövő regényéről szóló előadás megtartására. Azt mondták, legyek olyan mélyenszántó, amilyen csak lehetek, viszont ne tudományoskodjak, mert az visszatetszést szül az olvasóban. Azt válaszoltam erre, amit a józan ész, a paraszti erkölcs és az úri neveltetés egy hozzám hasonló kaliberű előadótól megkíván, nevezetesen, hogy mindent lehet, ha megvan rá az anyagi keret. A szervezők erre megnyugtattak, hogy megvan, sőt el van különítve, ami cseppet sem mellékes körülmény, tekintve hogy a pénz nagyon is kedveli a higiéniát. Mocskos környezetben a lóvé emberemlékezet óta elhagyja magát, egész nap a fotőjben tesped, és sört vedelve hizlalja magát olyan kövérre, hogy azt az Élet 250 kiló felett című tévéműsorban is megsüvegelnék.
De jó is lenne, ha ez megtörténne! – sóhajtok önökkel, kart karba öltve. Világos számomra is, mint a fegyverletétel, hogy a pénz önmagától nem hízik meg, hiába tápoljuk, ganéjozzuk. Sok olyan témáról tartottam már előadást, amelyek elől a harctéri tapasztalattal bíró irodalmárok egy emberként megfutamodtak, de a honort mindig úgy kellett kivadásznom a közös keretből, ahogy a selejtes kismalacokat szedik ki az akolból. Képzelhetik, milyen undorral és megvetéssel vettem magamhoz ezt a tisztátalan pénzt, és milyen restelkedős sietséggel szabadultam meg tőle, alkalom adtán. Úgy éreztem magam, mintha bűnt, alkalmasint monetáris pedofíliát követtem volna el, elvégre az ezres kort is alig megélt növendék pénzekről volt szó. Kész csoda, hogy nem tört rám az erkölcsrendészet, és nem csavarta ki a kezemből azt a néhány megszeppent bankót, amelyet éppen megszodomizálni készültem a kasszánál.
A jövő regénye szoros kapcsolatban áll ezzel a tevékenységgel, úgyhogy cseppet sem véletlen az, hogy eképpen vezettem föl az előadásomat. Nyilvánvaló a pénz és az írás kapcsolatában kialakult párhuzam, és mert ez matematikai szabályokat követve pozitív- negatív értelemben kioltja egymást, kijelenthető, hogy a jövő regénye le fogja vetkezni magáról azt az ősi nyűgöt, hogy a szerző honort követel magának, mert az írószakma rá fog jönni, hogy ez a műfaj a pénz kiiktatása után válik életképessé.
A regény lemez- és pénztelenítése tehát alapkérdés, mint ahogy az is, hogy mentesítenünk kell a szöveges hatásoktól. Hogy mit értek ezalatt, kedves hallgatóság? Csupán azt, hogy fogjuk fel végre: a száraz szövegelés a múltban csak rosszat tett a regény fejlődésének. A szerzők szavakkal, nyelvtani és módszertani szabályokkal vesződtek, szerkesztették a mondatokat, és a belőlük keletkező nagyobb, kiterjedtebb részelemeket, mígnem kialakult valami rétegződés, ami nagyban hasonlított a Bábel tornyára. A regény lényege ugyanis az a folyamat, amely olvasás közben valósul meg az őt tanulmányozóban. Kiolvassuk a könyvet, aztán letesszük, és azt mondjuk, igen, ez a regény erről és erről szólt. Minden egyéb, a bonyolult körmondatok, a cizellált szövegrészek elvésznek, kihullnak az emlékezetből, csak az marad meg belőlük, ami az elménket megbirizgálta. Ha tehát elérnénk azt, hogy csak ez az izgalmi állapot jöjjön létre, megkímélnénk magunkat egy csomó fölösleges fáradozástól.
A jövő regényének kulcsa tehát a rövidség. Abba most nem bocsátkoznék bele, hogy megjövendöljem, mekkora lesz az a terjedelem, amit a jövő olvasója ebben a műfajban befogadni képes, de hogy nem kell majd lapoznia az nagyon is valószínű. Sokkal izgalmasabb és írói szemszögből több kihívást rejteget annak a bizonyos új technikának a meglelése, amely a múlt és a jövő közötti északnyugati átjáróként megvalósítja a regény közvetlen, lecsupaszított befogadását.
Önök most bizonyára azt mondják, de hát ez megvan, ezt nevezzük szinopszisnak. Mi mást mondhatnék erre, mint hogy a megközelítésük téves: a szinopszis csupán nyers kivonat, semmi köze ahhoz az összetett élményhez, amit egy regény okozhat. A sejtésem ezzel kapcsolatban az, és merem remélni, hogy ebben a vonalvezetésemben nem vagyok egyedül, hogy egyfajta új szövegre és annak újdonatúj értelmezésére van szükség.
Könnyen lehet barátaim, hogy ez a halandzsa. Erről most még sokat azt tartjuk, hogy csak bolondozás, de ki tudja, milyen rendszer és hatóerő működik a véletlenszerűen egymás mellé dobált szavak mögött? Abban nyilván egyetértenek velem, hogy a halandzsaszöveg olvasása olyan különleges agymunkát kíván, ami eltér a mindennapi gyakorlatról. Olvassuk a látszólag minden összefüggést nélkülöző szöveget, és közben csikorgatjuk a kerekeinket, hogy megtaláljuk benne az értelmet.
Ez a szellemi teljesítmény lehet a jövő regényének a kulcsa: a halandzsába rejtett kód arra fogja késztetni az olvasót, hogy vegye komolyan az imígyen gyártott műveket, és ha komolyan veszi, akkor egyszer s mindenkorra be is fogadja őket. A legszebb az egészben az, hogy mindez automatikusan történik, ami újfent visszaadja az olvasás régi, elfeledett élményét.
Bánom is, hogy ezt az előadást nem halandzsa üzemmódban tartottam.
