Csak maga a filmes ponyva legavatottabb mestere, Quentin Tarantino tudná megmondani, miért nem nyúlt hozzá egészen idáig a westernhez, de most megkaptuk, amire vágytunk. A magyarul Gyűlöletes nyolcas cím alatt vágtázó produkció annak ellenére sem lóg ki a Mester munkái közül, hogy ízig-vérig vadnyugati történet, annak minden epikai kellékével és fordulatával fölcicomázva. Nagy kísértés elárulni egyet s mást erről a meglehetősen csavarintásos meséről, de inkább nézze meg mindenki, aki teheti és aki szereti Taratninót. Különösen az utóbbi lényeges: ismerni kell a nagy elődök – pl. a Ponyvaregény és a Kill Bill – vértől tocsogó világát ahhoz, hogy ezt a feszülten érdekes mozit értékelni tudjuk.
Annyit még talán nem bűn kifecsegni, hogy a Gyűlöletes nyolcas térben és időben a kegyetlenül hideg teleiről híres Wyomingba – és ez szó szerint értendő –, közvetlenül a polgárháború utáni évekbe visz bennünket vissza. A menetrend szerint közlekedő postakocsi szinte az ítéletidő kirobbanása előtti utolsó pillanatban ér a túlélés feltételeit biztosító menedékházhoz, ahol a megszokott személyzet helyett valami furcsa társaság várakozik. A hóvihar kényszerű rabságba zárja a kocsi utasait ezzel a népséggel, aminek következtében – ahogy Tarantino filmjeiben lenni szokott –, olyan helyzet keletkezik, amelyben mindenki gyanús mindenkinek. A gyanakvás pedig lassan, fokozatosan lázálomszerű bizonyossággá érik, annak minden véres hozadékával együtt.
A történet – ugyanúgy, ahogy a Kill Billben – fejezetekre tagozódik, és a szintén megszokott, „tarantinós” flashback technikát követi. Magáról a produkcióról lehetetlenség a szpojlerezés veszélye nélkül beszélni, de annyit azért elárulhatunk, hogy ebben a filmben az epizodisták kivételével többé-kevésbé minden karakter unszimpatikus, és szinte szurkolunk, hogy érje őket utól a végzet. A fanyar, vagy inkább groteszk humorral átszőtt dialógusok rendületlenül viszik tovább azt a vonalat, amelyet már a Ponyvaregényben megszerettünk, de a túlzóan abszurd, szándékosan hézagosra hagyott sztori ezek nélkül is megadja a filmnek azt a feszültséget, amely nélkül jó mozi nem létezhet.
Megnézése erősen javaslott minden western és/vagy Tarantino-rajongónak, ha másért nem, csupán azért, mert ékes bizonyítéka annak, hogy az utóbbi években, évtizedekben leírt western, avatott rendezői kézben még mindig lehetőség.
