A magyar színházakban mostanság nem túl gyakran fordul elő Krleža-darab. Ezt nyugodtan vehetjük eufemizmusnak is, mert a horvát írófejedelem munkássága a honi színházlátogatók többsége előtt szinte teljesen ismeretlen. Annak ellenére is így van ez, hogy Krležának sokkal több köze van a magyar irodalomhoz, minthogy azt laikusként feltételeznénk.
Éppen ezért hiánypótló a budapesti Radnóti színház vállalkozása, hogy sok év után – meg kéne nézni a világhálón, hogy utoljára mikor volt erre példa – magyar színpadra állítsa Krleža legismertebb színdarabját, az egyetemes drámairodalom fontos részeként jegyzet Glembay házat.
Ha a darabot bele kéne erőltetni valamilyen modern műfaji besorolásba, leginkább pszichológiai thrillernek volna nevezhető. A manapság divatos, pergőbb ritmikájú színpadi művekhez idomult ízlésnek talán egy kicsit körülményeskedő a nyelvezete, de némi türelemmel és empátiával megszokható. Megértéséhez és a képbe kerüléshez fontos adat az 1928-as évszám, a Glembay ház keletkezésének dátuma, mert ekkor még Európa szerte virult az a szinte törvényen felül álló polgári arisztokrácia, amely pénzzel és összeköttetésekkel bármilyen bűnt és erkölcstelenséget megúszhatott.
A Glembay dinasztia egyike ezeknek az elit társaságoknak, de hiába a tradíció és a dicső ősök, valami fura átok ül rajtuk. Az öregedő Ignjat (Bálint András), a család feje, nemcsak a bankárszakmában jártas: minden külvilági nyomás és intrika dacára meg tudja tartani a család köztiszteleten alapuló pozícióját, bár az utóbbi időben azért sok gondot okoz neki második feleségének Castelli bárónénak (Szávai Viktória) az a balesete, amelynek során halálra gázolt egy idős asszonyt. A család és a házibarátok mindnyájan meg vannak győződve a bárónő ártatlanságáról, kivéve a fekete bárány, világcsavargó fiút, Leonét (Pál András), aki tizenegy év után azért tér haza a családi kúriába, hogy részt vegyen a Glembayek pénzintézetének hetvenedik évfordulójára rendezett ünnepségen. Leone csapongó, szertelen művészember, mélyen megveti apja számító, érdekközpontú gondolkodásmódját, de nem ez a közöttük feszülő ellentétek legfőbb oka, hanem Castelli báróné.
Leone a lehető legrosszabbkor érkezik haza, mert az elgázolt asszony mélyszegénységben élő lánya is ekkor követ el öngyilkosságot, amire azonnal rápattan a sajtó, és egekig tolja föl a Glembayek felelősségét. Mivel Leone sok régi sérelmet cipel a poggyászában – az édesanyja is a báróné miatt lett öngyilkos – pillanatokon belül nézeteltérése támad a családdal, de legfőképpen a báróné gyóntatójával dr. Sildebrandtel (Adorjáni Bálint). A köztük kibontakozó világnézeti vita hamar elfajul, és személyeskedéssé válik. Ennek hevében Leone meggondolatlanul a pap fejéhez vágja, hogy jobban is vigyázhatna, ha a bárónő nála tölti az éjszakát. Az elszólásnak véletlenül Ignjat is fültanúja lesz, és ezzel nyílt harc kezdődik apa és fiú között.
A darab legdrámaibb, legfeszültebb része a második felvonásban az apa és a fiú között kibontakozó ádáz vita, amelynek során minden régmúltbeli disznóságra fény kerül. Leone szerepében Pál András meggyőző és hiteles, különösen itt, a második felvonásban, mert azt azért be kell vallani, hogy a darab egy kissé egyenetlen. A második felvonás feszült drámaisága után megtörik a lendület a bárónő hosszú monológjával, nem beszélve arról, hogy a záró epizód könnyen kikövetkeztethető és elnagyolt.
A színház „viharos lendületű darabként” aposztrofálja a Glembay házat, és ebben nincs is semmi túlzás. De megfelelő rákészülés nélkül azért ne vágjon bele senki a megtekintésébe, és csak felnőtt, elsősorban értelmiségi nézőknek ajánlott. Kétségtelen, hogy a Radnóti produkciója nem hoz majd új fejezetet a magyar színjátszás történetébe, de a rendező Valló Péter nem kísérletezte agyon a darabot és nem is erőtett bele semmilyen áthallást a mai korra. Be kell érnünk azzal, amit kapunk: ebben a darabban többé-kevésbé mindenki gazember, és ez néha a színfalakon hívül sincs másként.