A gitáros halála

A rock egyik számomra új, szomorú jellemzője az, hogy egyre inkább a múlt része lesz. A 20. század hatvanas-hetvenes éveinek nagy generációja most jut el abba az életkorba, ahonnét csak hátrafelé lehet tekingetni. Egymás után távoznak köreinkből a korszakot teremtő, zseniális zenészek, énekesek, és ez új megvilágításba helyezi a pályafutásukat.

Nem azért, mert a halálukkal bármi is átértékelődne, de attól fogva, hogy nincsenek közöttünk, egy kicsit másként fogjuk hallgatni a szerzeményeiket. Akár bevalljuk, akár nem, tudat alatt ott motoszkál majd bennük, hogy az a személy, aki a hangfal membránját rezegtető nótát megalkotta, már a felhők csücskén lóbálja a lábát. Talán két-háromszáz év múlva megszűnik ez az érzés, és úgy leszünk a rockerekkel is, mint Beethovennel, vagy Mozarttal, mert velük kapcsolatban ugye, senkinek sem jut eszébe azon sopánkodni, hogy eltávoztak az élők sorából. Evidens, hogy az a korszak, amelyben éltek és alkottak, már rég lezárult, de a rockzenével most még más a helyzet.

Mi, akik ebből az irányzatból merítettük a világszemléletünket, alig vagyunk fiatalabbak, mint azok az előadók, akiket annak idején istenként imádtunk, így furcsa, felfoghatatlan, de főként riasztó érzés számunkra, hogy példaképeink sorra, egymás után faképnél hagynak bennünket.

Filozofikus okoskodással persze ezt is meg lehet magyarázni: amíg Mozart és Beethoven zenéje önálló entitás, addig a rock szervesen összefügg az előadójával. Hiába van tele a világ remek gitárosokkal, senki sem fog úgy eljátszani egy Guns’n Roses szólót, mint Slash, mert a művészetben mindig van egy csipetnyi titkos összetevő, ami akár a világ első számú üdítőjének receptje, megismerhetetlen. Nem csak a virtuózokra érvényes mindez, hanem azokra is, akik egyetlen riffet adtak hozzá az egyetemes rocktörténethez.

A most elhunyt Hilton Valentine ilyen gitáros volt az Animals együttesben. Kétlem, hogy a nevét a rajongók nyilvántartották volna, hiszen az Animals egyértelműen Eric Burdonról szólt. Ott állt a banda előtt ez a kis ember, és megeresztette a maga elementáris erejű, fémes tartású hangját, ami azóta tovább érlelődött és rozsdásodott, vagyis átment nagy értékű antikvitásba. De most, hogy az együttes ritmusgitárosa az örök koncertmezőkre távozott, új helyzet teremtődött. Hirtelen előjött és felerősödött bennük a rock kapcsán szinte általánosnak mondható nosztalgikus szomorkodás, és vele együtt megnőtt a jelentősége mindennek és mindenkinek, aki ehhez az irányzathoz így vagy úgy, de hozzáköthető.

Maradjunk csak az Animalsnál, egészen pontosan a leghíresebb szerzeményüknél, amelynek címe A felkelő nap háza. Minden kezdő gitáros ezt próbálja először megtanulni, és rettentően boldog, amikor sikerül végigpötyögnie az akkordkört. Most kiderült, hogy ez Hilton Valentine ajándéka az emberiségnek. Kései, és fájó ez a felismerés, de legalább eddig eljutottunk. Mostantól viszont nem úgy fogjuk hallgatni A felkelő nap házát, mintha egy közkézen fogtatott hangszerből szólna, hanem mintha egy különlegességből. Az pedig több, mint tisztességes eljárás lenne, ha azt a nevezetes akkordkört a zenetörténet Hilton Valentine-féle bontásnak nevezné el, bár A felkelő nap házában hallható orgonaszóló sem éppen piskóta.

Az is megérne legalább egy jegyzetet.