Szépséges gyerekkoromat aranykarikával vette körbe a relativitáselmélet. Nem azért, mert zseninek születtem, hanem mert az általánosban volt egy fizikatanárom, aki megszállott módon szerelmese volt a fénysebességnek. Király Jóskának hívták az illetőt – így lejkóskázva – és a jó tanárok habitusával vont be néhányunkat abba a félig varázslatos, félig riasztóan tudományos világba, amelyről a fizikaórák létezése előtt halovány fogalmunk sem létezett.
Király Jóska többnyire nagy vehemenciával kezdett bele az éppen aktuális előadásába, de akármi volt a téma, a hatodik, hetedik monda után mindig a fénysebességnél kötött ki. Ez volt az a határ, amelyet sem a racionális gondolkodás, sem a papírsárkányként csapongó fantázia nem léphetett át. Külön fejtegetést érdemelne annak kiderítése, miként volt képes a tanár néptárs erre a bravúros tér-idő ugrásra, de tán az is egyfajta magyarázat – bár ez inkább a metafizikai területe – hogy biológiai lényként ő testesítette meg Einstein speciális relativitáselméletét.
Emlékszem arra is, hogy a nyári szünetben, amikor némi zsebpénz reményében mindnyájan a faluszéli gyümölcskonzervgyárban robotoltunk, a szintén kispénzű Király tanár néptárs is ott szortírozta velünk az uborkát a futószalag mellett, és mert ilyenkor az unalom jobban öl, mint a gyilkos galóca, épületes beszélgetésekkel csapdostuk agyonfelé az időt. Vagyishogy ő beszélt, mi meg szájtátva hallgattuk. Az végtelenített szalagon vonatozó uborkák ilyenkor átalakultak spirálgalaxisokká, amelyeket kérlelhetetlenül vonszolt a savanyító dézsa irányába a kozmikus tágulás, miközben a szalag haladási sebessége konstansnak volt mondható.
Király tanár néptárs szuggesztív előadása nemcsak a munkát tette elviselhetővé, de rá is döbbentett bennünket arra, hogy miközben a gyárcsarnokban kornyadozunk, egy elképzelhetetlenül hatalmas égi mechanizmusnak is részei vagyunk, ami ugyebár maga a libabőröztető hideglelés. Sokkal szerényebbek, meghunyászkodóbbak és érdeklődőbbek lettünk, mert ezeken az alkalmi fizikaórákon rájöttünk, hogy minden mindennel összefügg.
Ám ez a varázslat csak a műszak végéig tartott, mert utána mindnyájan belevetettük magunkat abba a földhözragadtan csajozós ökörködésbe, amelynek szemernyi köze sincs a fénysebességhez, de annál több a szerelemhez. Talán Einstein is azt mondaná erre, hogy ez nem is baj, mert a kettő valahol egy és ugyanaz, csak egyik a fizikában, másik az emberi érzelmek dimenziójában felülmúlhatatlan.
